Nincsen bakancslistám, még csak listám sincs azokról az országokról, amelyeket meg szeretnék látogatni. Általában az utazások találnak meg engem.
Namíbia viszont egy evidencia volt.
Nem is különösen gondolkodtam rajta, tudtam, hogy egyszer elérkezik az ideje. Az, hogy mikor csak részletkérdés volt, a hogyan viszont már foglalkoztatott. Az ország földrajzi adottságait és állatvilágát tanulmányozva, egyértelművé vált, hogy az utazást csak szervezett formában tudom és főként így is akarom megvalósítani. Szeretem a kalandokat, bátorságból sincs hiány, vakmerő viszont nem vagyok.
A már bejáratott francia utazási irodám (Marco Vasco) gyorsan kézbe vette a dolgokat. Az iroda keddi indulást javasolt, amit én rögtön vissza is utasítottam. Kedden nem vagyok hajlandó utazni. Mivel egyelőre még dolgozom, az időt és a szabadnapokat hatékonyan kell beosztanom.
A keddi utazás a következőket jelenti: szombat-vasárnap hétvége, izgulás, esetleg pakolás, de leginkább halogatás.
Hétfő munkanap, amikor az ember már csak testben van jelen, a lelke, de főként az elméje már régen úton van, több ezer kilométerrel előrébb jár. Ja, és ott van még a pakolás, estére már akár a kapkodás is.
Az ügyintéző, Pauline egy nagyon kedves hölgy volt. Tudom, hogy a személyre szabott utazás több munkával jár, de így jobban igazodik az igényeimhez. Végül sikerült elérnem, hogy az utazás brüsszeli indulással, az Ethiopian Airlines légitársasággal, egy szombati napon valósuljon meg. Elégedett voltam. Így már egészen másképp néz ki a dolog!
A brüsszeli indulást azért emelem ki, mert az iroda francia, így az utazások mindig Párizsból indulnak. Nekem ez több időt, több költséget és főként több fáradtságot jelent.
A namíbiai reptéren egy félénk, vékony, fiatal sofőr várt. Körülbelül két órámba telt, mire a reptéren sikerült megvásárolnom egy helyi SIM-kártyát. A vásárlás több fordulóból állt. Először egy nyomtatványt kellett kitöltenem. Amikor ez megvolt, a befizetéshez egy másik sorba kellett állnom, majd fizetés után a kártya átvételére egy harmadik sorba állhattam. Nagyon sokan voltunk. Mindenki tolakodott, a hosszú utazás után mindenki mielőbb szabadulni akart, de a telefonkártya nagy kincsnek tűnt, amiért bármit bevállaltunk.
A sofőr fiú csendesen várakozott. Egyszer-egyszer kedvesen odabólintott, ami azt jelentette, hogy csak nyugodtan, ne aggódjak az idő miatt. A szemem sarkából rámosolyogtam. Az utazással járó stressz után tetszett ez a türelmes hozzáállás. Megnyugtatott. Az utazás előtti intéznivalók okozta feszültség teljesen eltűnt, és végre újra szabadnak és boldognak éreztem magam.
Volt egy olyan sejtésem, hogy nagyon szép heteket fogok ebben az országban tölteni.
Let’s go! Kezdődhet az utazás!
Három nappal a körutazás előtt már ott voltam. Időt akartam hagyni az akklimatizálódásra, egy kis pihenésre és a teljes ráhangolódásra. Nekem mindenhez idő kell. Nem szeretek egyik pillanatról a másikra csak úgy belevágni új, ismeretlen dolgokba. Szeretem, ha minden lépésről lépésre történik. Egy európai utazás nem igényelt volna ráhangolódást, de tudtam, hogy Namíbia minden tekintetben más és különleges lesz. Minden egyes részletet meg akartam ízlelni és szerettem volna élvezi az átállás folyamatát. Pauline javaslatára három éjszakát a N/a’an ku se Lodge-ban töltöttem a Godavana vadrezervátum kellős közepén, a fővárostól, Windhoektól kb. 40-50 km-re. Pauline járt már ott. Teljes elragadtatással beszélt a helyről, és több ajánlat közül ezt tartotta számomra a legmegfelelőbbnek.
Nem tévedett. Helyettem is jól választott.
A vadrezervátumba érve különös fogadtatásban volt részem. Az út két oldalán népes medvepávián-családok vártak, néztek, ugráltak, makogtak. A hatalmas majmok látványa egy kissé meglepett. Mondhatnám úgy is, inamba szállt a bátorságom. Vigyázni kell velük. Az udvariassági szabályokat nem különösebben tartják tiszteletben. Önkényes módon veszik el azt, ami éppen megtetszik nekik. Puszta kézzel szembe szállni velük képtelenség. Még ha meg is próbálnám, az egyedek összetartanak és megvédik egymást. No, de nem vagyok én olyan harcias és főleg nem vakmerő!
A fogadtatás után már semmi kétségem sincs afelől, hogy tényleg az afrikai vadonban vagyok.
A recepción rögtön a nyakamba akasztottak egy sípot, melyet mindig magamnál kellett tartanom. Pávián vagy egyéb veszélyesnek titulált állat közelsége esetén jó nagyot kellett volna belefújnom. Akkorát, hogy a recepción is meghallják, és a segítségemre siethessenek.
Nem igazán fogtam fel a szavak jelentését. Gondoltam, később majd megértem.
Amikor a “szállodai szobámhoz” vittek, a síp fontossága egyből értelmet nyert.
A szoba ugyanis egy, a vadon közepén álló, óriási házat jelentette. Teljesen beleolvadt a környezetbe és tisztes távolságra volt minden más emberlakta épülettől. Előre jelezni kellett, hány órakor szeretnék visszamenni a recepcióra, az étterembe vagy a közösségi helyiségekbe, hogy a sofőr értem tudjon jönni. Csak úgy gyalogosan nemigen ajánlották a sétafikálást.
A házban telefon és külön vészjelző is a rendelkezésemre állt.
Maga a ház csodálatos volt. Hatalmas ablakokkal, elöl-hátul teraszokkal teljesen beleolvadt a tájba. Úgy építették őket, hogy a legkevésbé zavarják a vadonban élő állatok mindennapjait.
Megilletődtem.
A kétszintes ház földszintjén két, saját fürdőszobával rendelkező hálórész, egy óriási nappali és egy óriási konyha volt. Nyomasztott a ház mérete.
Felmentem az emeletre. Ott még vagy nyolc ember elszállásolására volt hely. Őszintén bevallom, hogy egy kicsit még féltem is. A nagy házból csak úgy el sem menekülhettem volna, hiszen kint még nagyobb veszély leselkedett rám.
Miután az egész házat átellenőriztem, minden sarokba benéztem, és minden ágy alá bekukkantottam, szorosan a plédembe burkolózva nyugovóra tértem. A ház előtti lámpát égve hagytam, a sötétítő függönyöket pedig a szobámban behúztam. Csak egy kis rést hagytam, éppen annyit, amennyi elég volt arra, hogy éjszaka, ha hirtelen felriadnék azonosítani tudjam a körülöttem lévő tárgyakat. A sötétítőket semmiképpen sem mertem nyitva hagyni. Mégis mi történne, ha álmomból felrezzenve egy oroszlánnal vagy egy orrszarvúval néznék farkasszemet?
A biztonság kedvéért a sípot az ágyba is magammal vittem.
Gondosan becsúsztattam a hálóingem alá, sohasem lehet tudni alapon.
A múlt szombaton egy új technikát próbáltam ki, mégpedig az „alkossunk virágot krepp papírból” nevűt. https://lavieestbelle.site/
Megörültem, amikor az Instagram feldobta ezt a kurzust.
Már régóta ki szerettem volna próbálni. Láttam már kimondottan művészi alkotásokat és csodálattal töltött el ezeknek a virágoknak az elkészítése. Engem leginkább a gyöngyvirág vagy a harangvirág elkészítése érdekelt. Mindkettőt nagyon szeretem.
A workshopot egy nagyon szimpatikus fiatal kínai nő, Belle vezette. Látszott rajta a virágok szeretete. Hét éve érkezett Belgiumba, ahol a virágkötés mellett papírvirágok készítésével is foglalkozik. Ráadásul kiválóan beszél franciául is.
Számomra kellemes meglepetés volt Belle kínai származása. Pár hónapja jártam Kínában. Saját szememmel láthattam azt a mérhetetlen alkotókedvet, amely az ország szinte minden területén jelen van. Fiatalok és kevésbé fiatalok, nők és férfiak hihetetlenül szép dolgokat készítenek, többek között virágkompozíciókat is. Nemcsak friss virágból, hanem papírból is.
A virágok szeretete mindenütt látható volt, bármerre is jártunk. Óriási virágköltemények tündököltek szinte mindenütt. A köztereket, utcákat, sokszínű virágok díszítették. Csodálatos látványt nyújtottak az utak mellett sorakozó rózsabokrok: egy piros mellett egy sárga, majd egy rózsaszín virított. Vidám színkavalkádot alkottak az utak szürkesége mellett. A virágüzletek pedig roskadoztak a szebbnél szebb, hatalmasra nőtt virágoktól.
Papírvirág dekorációkkal is lépten-nyomon találkoztunk. Nemcsak éttermekben, üzletekben, ablakokban és bejárati ajtókon, hanem szinte mindenütt.
Kínában a papírvirágok nem krepp-papírból készülnek. Leginkább rizspapírt, selyempapírt és eperfa-papírt használnak. Némely papír nem penészedik, és nem molyosodik és akár ezer évig is megőrzi minőségét.
Természetes, növényi és ásványi pigmentekkel festik meg őket.
A papírvirágok nemcsak díszítenek, hanem számos praktikus előnnyel is rendelkeznek:
Nem hervadnak el. A kínai kultúrában a hervadt virág az elmúlást jelenti. A Feng Shui szerint a hervadó virágok stagnáló és blokkoló energiát képviselnek, ezért érdemes mellőzni őket.
Nem igényelnek törődést, könnyen szállíthatók.
Mindenki számára hozzáférhetőek.
Nem évszakfüggőek. A kedvenc virágok, például a lótusz, a szilvafavirág vagy a krizantém bármikor elkészíthetők.
Egyedi színekben és méretekben készíthetők. A papírvirág lehet akár fél méter átmérőjű is, de lehet egészen parányi is. Mindig az alkalomhoz és a helyszínhez illően. Most hirtelen a kínai kézzel sodort teavirág jutott eszembe. Ez egy apró kis golyóba kötött teakülönlegesség, amely forró víz hatására kinyílik és gyönyörű virágkompozícióvá válik az üvegcsésze vagy üvegkancsó aljában! Természetesen nem papírból készül, de ez is jól mutatja a kínai emberek kreativitását és kézügyességét.
Nem allergizál. Nem kell tőle folyton tüsszögni és orrot fújni.
Környezettudatos. Nem kell őket több ezer kilométerről repülővel szállítani.
De talán a legfontosabb szerepe az, hogy hozzájárul az egyensúly és a harmónia megteremtéséhez, ami a kínai kultúrában, és máshol is, annyira fontos. Nem mellékesen az elkészítése meditatív hatású is lehet. Nagy figyelmet és koncentrációt igényel. Segít csökkenti a stresszt és előidézi a flow-élményt, ami a belső harmónia érzését erősítheti. Nemcsak a szemnek, hanem a léleknek is megnyugtató élményt nyújthat.
Nos, erre a flow-élményre nyílt lehetőségünk Belle jóvoltából.
A kis műhelyterem már készen állt a fogadásunkra.
Az asztalon minden kellék felhasználási sorrendben, szépen, katonásan sorakozott egymás mellett.
A foglalkozások témája mindig az adott évszakhoz igazodik. A mai program egy lótuszvirág elkészítése volt.
Krepp-papírt már mindnyájan láttunk és gyermekkorunkban alkottunk is vele. Nekem leginkább a farsangi jelmezek és a május elsejei dekorációk elkészítése jut eszembe.
Meglepő volt számomra, hogy mennyire törékeny kinézetű, és mégis milyen erős a krepp-papír.
Nyugodtan lehet húzni, gyűrni, attól függően, milyen hatást szeretnénk elérni.
A virágszirmok kivágása után szép öblösre húztuk őket. Ez az öblös forma adja majd meg a háromdimenziós hatást.
Ezután még vágtunk, ragasztottunk, huzigáltunk, forgattunk, míg a végén egy aranyos kis lótuszra leltünk. 😊
Mindegyik résztvevő más formájú, más kinézetű lótuszt alkotott. Én, szokásomhoz híven kissé kétkedve néztem az enyémet. Ritkán fordul elő, hogy valami, amit én készítettem, – bármi is legyen az –, rögtön elnyerje a tetszésem. Most sem volt ez másképp.
Belle kedvesen próbált meggyőzni arról, hogy az alkotásom igenis szép. Természetesen lehet még tökéletesíteni rajta, de első munkának mindenképpen elfogadható. Belle igazított egyet a szirmokon, és azt is megmutatta, hogyan változik a virág, ha különböző irányból nézzük, ha jobban széthúzzuk, vagy ha kisebbre sodorjuk őket.
Teljesen megbarátkoztam vele.
Nálam az új szerzemények ritkán válnak azonnal a lakás vagy az életem részévé. Nos, ezzel a lótuszvirággal sem történt másképp.
Eleinte csak ízlelgetjük egymást, aztán szépen lassan az új dolog – legyen az egy tárgy, egy ruha vagy akár csak egy cserép virág – beleolvad a harmóniába, otthonra lel, és az életem részévé válik.
Hazaérve beletettem egy vázába, és feltettem a konyhában egy szekrény tetejére. Vártam a reakciót, amit kivált majd belőlem.
Pár napig a szekrény tetején üldögélt. Gondolhatta magában: „Nos, jobb helyre is kerültem volna”!
Aztán egy nap úgy döntöttem, hogy lehozom a nappaliba. Szépen a vázához igazítottam, a szirmokat kihúzogattam és vártam.
Másnap reggel meglepett a sárga közepű, halványrózsaszín lótusz látványa. Jókedvre derített. Az erős sárga szín a napsugarat és a boldogságot juttatta eszembe. A halványrózsaszín szirmok pedig megnyugtatóan hatottak rám. Elmosolyodtam, bár még nem voltam teljesen meggyőződve.
Ez a kellemes, boldogságot ébresztő érzés a következő napokban is megmaradt. Olyan jó volt ránézni. Mosolyt csalt az arcomra.
A formájával is teljesen megbarátkoztam. Ahogy Belle is mondta, az az alkotás szép, amely nem mértani pontossággal készül, hiszen a természetben sem találunk két egyforma dolgot, még két egyforma virágot sem. Éppen a különbözősége adja a különlegességét.
A lótuszban nemcsak a látványa fogott meg, hanem a szimbolikája is.
Virágai szőnyeget képeznek a tavakon és az elhagyatott állóvizeken, szépséget varázsolva az egyhangú környezetbe. A növény magas száron emelkedik ki a sárból, és dugja ki a fejét a vízből, hogy minden egyes nap makulátlanul tiszta virágaival gyönyörködtesse a szemet, és a tökéletességet hirdesse. Minden este nyugovóra tér: szirmait bezárja, és a víz alá merül, hogy megóvja érzékeny, belső szerveit az éjszakai lehűléstől, a rovaroktól és a fizikai sérülésektől. Majd reggel, a napsugár hívogató szavára ismét kiemelkedik a vízből, és széttárja szirmait.
A buddhizmusban a lótuszvirág a tisztaság, a spirituális ébredés és a megvilágosodás jelképe. A keleti hagyományokban a valláson kívül is fontos szimbólum.
Én csak gyönyörködöm benne. Hagyom, hogy segítsen jól indítani a napot, és ahányszor csak ránézek, megnyugvást nyújtson.
Az én halványrózsaszín lótuszom immár teljes rangú tagja az életteremnek.
Belle-nek pedig szóltam, hogy az elkövetkező foglalkozásokra már most jelentkezem!
Eleinte a fiatal doktornő elég sok időt töltött az erkélyen. Az orvosi rendelő akkortájt nyílt. Kezdetben csak az erkélyről integettünk, majd idővel már köszöntünk is egymásnak.
Kevesen ismerték még, teljesen idegen volt a kisvárosban. Nemrég fejezte be az egyetemet, majd egy helyi orvoshoz ment feleségül.
A köszönéseket beszélgetések követték, amelyekbe már a férjeinket is bevontuk. Én örültem annak, hogy új ismeretségre tettem szert, ő pedig annak, hogy a város egyetlen európai hölgyeménye lett a beszélgetőtársa.
Sok mindenről beszéltünk. Gyerekekkel, betegségekkel kapcsolatos témák is felmerültek, és szinte minden alkalommal megkérdezte: honnan tudom ezt vagy azt?
Bizonyos területeken már komoly gyakorlattal rendelkeztem! Volt két kisebb testvérem: az öcsém 5 évvel, a húgom 9 évvel fiatalabb. Sokat vigyáztam rájuk. Abban az időben, mobiltelefon és nagyrészt tévé hiányában, rengeteget olvastam. Nemcsak könyveket, hanem újságokat is. A Családi Lap, Élet és Tudomány, Nők Lapja, Képes Újság mind jártak hozzánk. Sőt, a Családi Lap és a Nők Lapja még Algériába is követett: rendszeresen megkaptam őket minden héten! Nagy lelkesedéssel olvastam a cikkeket, és idővel egy-egy részlet meg is ragadt bennem. Közben én magam is anyuka lettem, így egyre több tapasztalatra tettem szert.
Egyszer, egy kellemes és semleges kis beszélgetés közepette, a doktornő férje csak úgy mellékesen feltette a kérdést: dolgoznék-e a felesége mellett, orvosi asszisztensként?
Először nem is értettük, fel sem fogtuk.
Mit kérdez?
Legyek az asszisztense?
Összenéztünk a férjemmel, és kitört belőlünk a nevetés! De hát az égvilágon semmilyen egészségügyi képesítéssel vagy tanulmánnyal nem rendelkezem! Hogy lehetnék én egy orvos asszisztense?
A doktornő és a férje türelmesen megvárták, míg kinevetjük magunkat, majd újra feltették a kérdést. Akkor már érezhető volt, hogy komolyan gondolják a dolgot.
Mi is elkomolyodtunk.
– Mindent megtanítunk! – mondta a férj érezhető lelkesedéssel.
– Megtanítjuk, hogyan kell sterilizálni az orvosi eszközöket, hogyan kell injekciót adni, és szépen sorjában minden mást is, amit egy orvosi rendelőben tudni kell.
Határozottan, de kedvesen folytatta.
– Mit gondol? Mi hogyan tanultuk meg mindezt? Mi sem orvosként születtünk!
– Csak át kell jönnie a szemközti házból. Ha nem lesznek betegek, akár haza is mehet. A fizetése a feladathoz mérten megfelelő lesz, és az injekció beadásáért járó díj fele is magát illeti majd!
Összenéztünk a férjemmel.
Ők tényleg komolyan gondolják!
Én csak hahotáztam magamban, annyira abszurdnak tűnt a dolog. Közben vártam, mikor tör ki belőlük is a nevetés, és mikor mondják végre, hogy csak vicceltek.
De nem.
– Azt szeretnénk, ha minél hamarabb munkába állna. Akár két-három nap múlva, ha megfelel!
Választ sem várva, folytatta.
– A legelső dolog, amit meg kell tanulnia, az az injekció beadása. Ne féljen, nem lesz nehéz!
– Adunk magának egy-két fecskendőt és néhány injekcióstűt.
Szemléltetésképpen levett a polcról egy kis dobozt.
Az egyik üvegecskében a por alakú hatóanyag, az ampullában pedig az oldószer volt. A dobozban egy kis reszelő is helyet kapott.
Akkoriban persze még egészen másképp nézett ki egy injekció előkészítése, mint manapság.
– Látja, ez az injekció. Megmutatom, mi a teendő vele!
– A reszelővel kétszer-háromszor végighúz az ampulla nyakán, így könnyen letörheti a fejét. A tűt ráhelyezi a fecskendőre – akkoriban még azok a jó kiadós, vastag injekcióstűk voltak használatban –, felszívja a folyadékot, majd a kisüvegbe fecskendezi. Kihúzza a tűt, összerázza, aztán felszívja a fecskendőbe a kész oldatot. A fecskendőt az ujjával kissé megpöcköli, egy keveset ki is nyom belőle, nehogy levegő maradjon benne, mert az veszélyes lehet – magyarázta a legnagyobb természetességgel.
– Ezután megint leveszi a tűt, megpaskolja a beteg fertályát, egy gyors mozdulattal beleszúrja a tűt, ráhelyezi a fecskendőt, majd szépen lassan beadja az injekciót.
– Párnája van otthon, ugye?
Mi csak ültünk és néztünk. Mintha moziban lettünk volna, vagy valami nagyközönségnek szánt bemutatón. Nem nagyon tudtuk, hogyan is viselkedjünk.
A férj összecsomagolta a tanuláshoz szükséges felszerelést.
– Ja, és ne aggódjon, ha egy-két tű eltörne vagy elgörbülne, ez benne van a pakliban! – mondta, és a kezembe nyomta a csomagot.
– Párna? Mire kell a párna? – kérdeztem még mindig bódultan.
– A párna fogja helyettesíteni a páciens hátsó felét. Megtanulhatja rajta, hogy a paskolás után milyen erővel kell a tűt a betegbe szúrni.
E részletes magyarázat után fogtuk magunkat, és halk köszönések közepette, a csomaggal a kezünkben, szépen kihátráltunk a rendelőből.
– Várjuk minél hamarabb! – kiabálták utánunk és integettek.
Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatot.
Ilyet úgysem csináltam még soha életemben!
Tetszett, hogy emberek között leszek, az altruizmusomat is maximálisan kiélhetem, új embereket ismerhetek meg, no meg a havi fizetés is vonzónak tűnt.
Az otthoni élet átszervezése után nekiláttam elsajátítani az injekciózás művészetét.
Azt már akkor tudtam, hogy a lehető legkisebb fájdalmat szeretném okozni a betegeknek, így a feladatot nagyon komolyan vettem.
Kiválasztottam az egyik párnát, sőt, amikor már jól ment rajta, akkor egy keményebbet is, hogy a kezem és a mozdulataim úgy működjenek majd, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Tettem mindezt reggel, délben, este.
Főzés előtt és után, takarítás közben pihenés gyanánt néhány percre, és minden adandó alkalommal, amikor volt rá egy kis időm.
Aránylag hamar belejöttem.
Egymás után döfködtem a tűt a párnába. Volt, amikor bele is görbült.
Olyankor nagyon megijedtem: a párnából könnyen kijön, de vajon egy emberi fenékből milyen fájdalmak mellett lehet kihúzni egy elgörbült tűt?
A munkakezdést végül néhány nappal elhalasztottuk, mert csak akkor akartam munkába állni, amikor már magabiztosan tudtam kezelni az injekciós felszerelést.
Goa – A természet lágy ölén – béka minden mennyiségben
2011
Éppen csak elfoglaltam az új lakosztályom.
A teljes beilleszkedés és a helyi hagyományok megismerése reményében egy indiai családnál béreltem szobát. Az indiai családból félig indiai lett, a szobából pedig egy különálló házikó. Mint kiderült, az indiai úriember felesége szlovén/svájci származású volt, de tökéletesen beilleszkedett az indiai mindennapokba.
A ház aranyos volt. Egy tető alatt, egy légtérben egy tágas szoba, majd a félig leválasztott mellékhelyiségek.
Nagyon is tisztában voltam a természet közelségével. A ház egy számomra dzsungelszerű környezetben volt. Természetesen kicsit túlzok, de akkor úgy éreztem. A “város” központjától egy erdős, bozótos részen keresztül lehetett a házhoz eljutni. Város sem volt igazából, hanem inkább faluféle, de nevezhetjük kisvárosnak is.
Benaulim a tisztes neve.
A hosszú utazás után még csak kóstolgattam a terepet.
A kis ház a nagy ház mellett volt. Előtte gyümölcsfák és rizstáblák, mellette és körülötte pálmafák, gyümölcsfák és a háziak nagy, indiai stílusban épült háza.
Minden rendben volt, gondozott, tiszta kis házikó.
Vittem magammal egy szúnyoghálót, amit az ágy fölé lehetett felszerelni. Elég sok utánajárásba került. Nem volt készleten sehol, a patikus is úgy rendelte meg. A háziúr fel is szerelte.
Azt hittem, ennyi elég is lesz, de egy trópusi környezetben a szúnyogon kívül még nagyon sok más állatfaj is megtalálható. Engem leginkább a kígyók esetleges jelenléte aggasztott. Valahogy nem tudok megbarátkozni velük. Sőt, nemcsak megbarátkozni, de valóban látni sem szeretem őket. Irtózok, rettegek tőlük.
A házikót szépen szemügyre vettem. Mindenhová benéztem, plédeket, ágytakarókat felemelgettem, fiókokat kihúztam, a felszerelt szúnyoghálót gondosan betűrtem a matrac alá. Elégedetten néztem szét. Úgy éreztem, ezen a helyen, ebben a házikóban simán lehúzok egy hónapot.
Az első meglepetés az első WC-használat előtt ért. Máig sem tudom, miért, de úgy gondoltam, lehúzom a WC-t mielőtt bármit is tennék. A meglepetéstől egy hatalmasat ugrottam, még jó, hogy a fal mögöttem volt, így nem estem el!
A hófehér WC-kagylóban egy körülbelül 20 centisre kinyújtózott békát pillantottam meg. A WC pereme alól tűnt elő.
A béka ellen akart állni az erős vízsugárnak. Szerencsétlen teljes erejéből kapaszkodott a csúszós WC-csésze falán, nem akarta, hogy az alatta tátongó lyuk beszippantsa. Valószínűleg még nyögött is, annyira igyekezett. A két első lába a perem alatt volt, a két hátsó meg már szinte a lyuk szélén. Nagyon erősen kapaszkodott. Nem akart elmerülni.
A lélekjelentlétemet nagyon gyorsan vissza kellett nyernem, hiszen cselekedni kellett. Pillanatok alatt eldöntöttem, hogy a félelmemet veszem pártfogásba, nem a békával törődöm! Különben is, a béka jól tud úszni! Így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, húzogattam le a WC-t egészen addig, amíg a béka el nem merült.
Le kellett ülnöm pár percre, annyira kifáradtam eme furcsa hadművelettől!
A történteket másnap az iskolában, ahová angolt tanulni jöttem, elmeséltem. Többen hahotáztak rajta. Egy férfi azt mesélte, hogy egy lány szépen leült a dolgát végezni és a béka ijedtében, valószínűleg nem viselte el a hirtelen jött sötétséget, a fenekébe mart. A lány felugrott, és úgy, ahogy volt sikítva rohant ki a mosdóból.
Persze mindenki fetrengett a nevetéstől.
Természetközeli élet szabályai 1: a WC-t használat előtt mindig le kell húzni!
Pár nap múlva megrökönyödve vettem észre, hogy a szobámban három megtermett béka ugrál.
Rögtön rohantam a háziúrhoz és kértem, jöjjön azonnal, békák vannak a szobában, szedje össze, zavarja ki őket! Nem volt túlságosan meglepve, nem is ugrott fel, hogy a segítségemre siessen, csak legyintett.
– Nem baj! Azok csak békák! Nem bántanak!
A házikót egyedül béreltem ki, nem volt kedvem csak úgy bárkivel is megosztani. Ezért nyomatékosan kértem, hogy jöjjön és fogja be őket.
A békabefogás eléggé viccesre sikerült, ugyanis békát megfogni nagyon nehéz dolog.
Gyorsabb, és nagyobbat tud ugrani, mint az ember.
A békák végül is a házon kívülre kerültek, én pedig kezdtem megnyugodni. A házba való visszatértemkor viszont már újabb békák voltak a szobában.
Gondolkodnom kellett a továbbiakon!
Természetközeli élet szabályai 2: nekünk kell beilleszkedni a természetbe, és nekünk kell kialakítani valamiféle békés együttélést!
Nem kellett sokáig keresnem, hogyan is jöttek be a békák. Nagyon gyorsan észrevettem, hogy az ajtók, ablakok alatt és felett két-három ujjnyi rés van, így a békák bejutását megakadályozni lehetetlen vállalkozás.
Meditálni kezdtem.
Partnernek meghívtam magát a Természetet, és egy ajánlattal álltam elő: elviselem a békákat ott-tartózkodásom alatt – természetesen az 1. szabály betartása mellett –, viszont kérem a Természetet, hogy cserébe tartsa távol tőlem a kígyókat. Ebben megegyeztünk, és a hallgatólagos ígéretet be is tartotta: egy kígyót sem láttam, ellentétben másokkal.
A békák jöttek-mentek a szobában, néha pár napra el is tűntek, majd visszajöttek. Az ágy elég magas volt, arra nem tudtak felugrani. Egyedül arra kellett figyelnem, nehogy rájuk lépjek, például éjszaka, amikor félálomban megyek a mosdóba, és elcsússzak rajtuk.
A békákkal az ottlétükön kívül két jelentős “élményem” volt.
Amikor elfogadtam a békák jelenlétét, kimondottan csak a szabad áramlásukra gondoltam. Arra nem, hogy esetleg szekrénybe, fiókba is bekuckoljanak.
Történt egyszer, hogy zuhanyzás után kinyitottam a szekrény ajtaját és egy zacskóban lévő fehérneműt akartam kivenni. A zacskót természetesen rögtön a földre dobtam, mivel még mielőtt a fehérneműimhöz nyúltam volna, egy béka ugrott ki belőle!
Az esetet gyors szívdobogás követte, majd megnyugodtam, hogy csak béka és nem más csúszómászó volt a szekrényben.
A második eset már sokkal húzósabb volt.
Történt, hogy egy többnapos kirándulásra mentem. Korán reggel indultunk egy másik kisváros pályaudvaráról. Engem a háziúr vitt át oda motorral.
Mikor hajnalban felébredtem, nem volt áram. Elemlámpa mellett öltöztem és készültem el. Mindenem el volt készítve, csak fel kellett kapnom a táskámat.
A bejárati ajtó kinyitásakor már nem világítottam, a táskámat fogva nyitottam ki az ajtót. Ekkor ért a meglepetés. Az ajtó felső részéről egy béka esett az arcomra, majd onnan lecsúszva a földön landolt.
Én annyira megijedtem, hogy sikítani sem tudtam.
Akartam! A számat ki is nyitottam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Egy pillanatra teljesen lebénultam. Szerencsére az agy gyorsan működik és analizál. Ahogy éreztem, hogy a fejemre esik valami és onnan az arcomon át csúszik lefelé, rögtön a béka jutott az eszembe. Éreztem, ahogy a ragadós lábai az arcomon kapaszkodtak, de a gravitációtól le is csusszantak onnan. A kígyóktól való félelmem segített a gyors azonosításban. Úgy remegtem, mint a kocsonya. Alig tudtam felülni a motorra és kapaszkodni. A remegés még legalább fél órán át tartott.
A békákon kívül kutyákkal is találkoztam nap mint nap.
Elutazásom előtt megkaptam a javasolt oltásokat. A veszettség elleni oltásnál az orvos kissé habozott. Rám nézett. Tetőtől talpig végigmért, majd úgy döntött, nem kell nekem az az oltás, úgysem járok majd olyan helyeken, ahol kóbor kutyafalkák vannak.
Tévedett!
A leghúzósabb a reggeli iskolába járás volt. Át a dzsungelen, egyedül.
Mindig is féltem a kutyáktól. Egyszer már megharapott egy, így nem bíztam bennük!
Az úton nem egyszer szemeztem velük. Egy lépés előre, majd egy hátrafordulás, aztán még egy lépés. Volt, hogy jött arra valaki és elzavarta őket, volt, hogy felajánlotta, hogy bevisz a robogójával az iskolába. Hamar híre ment a környéken, hogy ott lakom.
Történt egyszer, hogy valamit vásároltam, és a boltos egy használt nejlonzacskóba pakolta. Ez a zacskó korábban valami olyat tartalmazhatott, aminek a szaga nagyon vonzotta a kutyákat.
Szép napos idő volt, kora délután, így minden további nélkül bevállaltam a gyalogos hazamenetelt.
Egy idő után észrevettem, hogy egyre több kutya gyűlik össze körülöttem. Én úgy tettem, mintha nem is félnék, de a szemeim jobbra-balra jártak, és a kutyákat figyelték.
A kutyák egyre többen lettek és egyre hangosabban morogtak, ugattak. Még messze voltam a házaktól. A kutyák kísértek, morogtak, egyszer-egyszer ugattak, én meg egyenes derékkal, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, haladtam előre.
Arra gondoltam, milyen esélyem lehet 10-15 felbolydult kóbor kutya ellen, és hogy melyik testrészembe vájják bele legelőször a fogaikat.
A házakhoz közeledve egyre nagyobb és egyre hangosabb lett a falka. Egyik-másik már a közelembe is merészkedett és a táska után kapott. Az adrenalintermelésem a magasba szökött, de csak lépkedtem.
A helyi lakosok mentettek meg.
Hallották a hangos ugatást és többen kijöttek megnézni, mi történt. Amikor látták, hogy én vagyok, másoknak is szóltak – legalábbis akkor azt gondoltam –, mert egyre több ember jött ki a környező házakból és kövekkel dobálták a kutyákat.
A kutyák ettől még mérgesebbek lettek, és egyre többen ugrottak felém.
Az út mellett álló asszonyok kiabáltak, és hosszú botokkal zavarták őket.
Én meg fogtam magam és jó messzire hajítottam a nejlonzacskót.
Ráugrottak!
Én meg megszabadultam.
Ezek után nappal is inkább tuk-tukkal mentem haza, mint gyalog. Sőt, gyakran reggelre is odarendeltem egy tuk-tukot, és azzal mentem be a központba.
Elutazásom előtt egy lezáró meditációban köszöntem meg a Természetnek azt, hogy semmi bajom nem esett. A békákkal megbékültem. A fali gekkók az elején sem okoztak gondot. Aránylag kevés volt a szúnyog, az is naplemente után. A kutyák sem bántottak …. és talán a legfontosabb: kígyóval sem találkoztam!
Megköszöntem mindezt úgy, ahogyan illik.
A Természettel kötött megállapodás ellenére a békák azért mély nyomot hagytak bennem. Soha nem szerettem őket, és ezután sem lettek a kedvenceim. Nem mérgezőek, nem veszélyesek, de számomra kimondottan visszataszítóak.
Hazatérésem után még hónapokig összerezzentem, ha valami megmozdult körülöttem. Mindegy volt, hogy otthon, az utcán, bent vagy kint történt. Lehetett valami egészen apró mozdulat, de akár csak egy árnyék is. Az első gondolatom mindig ugyanaz volt:
A választás nem volt egyszerű. 4 teljes napra lehetett volna messzebbre is menni. Ez is volt a cél. Franciaország egészen Bretagne-ig, esetleg Hollandia. A legmesszibb távolságot 300-400 km-ben határoztam meg. Egyrészt ki akartam egy kicsit kapcsolódni, másrészt a nemrégiben vásárolt autómat is ki szerettem volna próbálni egy hosszabb úton.
63 évesen megvettem álmaim autóját. A vásárlás nagyon rövid időn belül lezajlott. Az éves autószalon január 31-ig tartott, nekem viszont január 25-én jutott eszembe, hogy ki kellene használni a szalon nyújtotta promóciókat és venni kellene egy autót.
A régi autóm is tökéletes volt a maga 13 éves létében. Sok ezer kilométert megtettünk együtt, jóban-rosszban. Szerencsére rosszból kevés volt, vagy valójában nem is volt igazán. A 13 év alatt még csak egy defektet sem kaptam. A vége felé tönkrement a klíma és alkatrészt kellett cserélni, de szerintem ennyi idő és használat után ez már bevállalható.
Az új autóm teljesen más. Modern, szinte egyedül vezeti magát. (Nem, nem Tesla!) Ha bekapcsolom a tempómatot, a sebességkorlátozásokat észlelve lassít majd felgyorsít. Betartja a kötelező követési távolságot, és a felfestett sávok között tartja az autót. Ha csak egy kicsit a vonal közelébe kerülök, vagy netán ráhajtok, máris rándul a kormány és az autó újra a sáv közepére kerül. Csak sávváltáskor kell beavatkozni. Ha fáradt vagyok, jelez. Ha elengedem a kormányt, jelez. Arról nem is beszélve, hogy az automata sebváltóval a vezetés összehasonlíthatatlanul egyszerűbb. Nos, miután mindezt valamivel alaposabban kitapasztaltam, vágtam neki a hollandiai utamnak.
Első nap – Érkezés Nordwijkba
Mivel Hollandia számos városában jártam már, a mostani választás Noordwijkra esett.
A tengerparti város Leiden és Keukenhof közelében helyezkedik el, igazi üdülőhely, hosszú homokos tengerparttal, stranddal, éttermekkel, látnivalókkal és pezsgő élettel.
Esetemben egy dolog hiányzik, mégpedig a nap és a jó idő.
Az előző hetek kánikuláihoz képest 16–18 fok körül mozog a hőmérséklet. Megérkezésemkor még az eső is esett. Hideg van, fúj a szél. Az itteniek gyorsan elővették a hosszú nadrágot és a dzsekiket. Nem így képzeltem. Napozásról, esetleg az Északi-tengerben való fürdőzésről szó sem lehet. A parton a szél viszi az apró homokot, szemem-szám tele van vele. Elővettem a pulóvert, nadrágot, sálat …
Na, ilyen egy nyári vakáció!
Még jó, hogy Brüsszeltől 30 km-re eszembe jutott, hogy nagy valószínűséggel az egyik ablakot nem csuktam be, és visszafordultam, hogy megnézzem. Gyorsan egy esőkabátot, pulóvert és sálat is betettem az autóba magam mellé, csak úgy, de reméltem, hogy nem lesz rájuk szükségem.
Második nap – Kirándulás Giethoornba
Ettől függetlenül, vagy éppen ezért, a tegnapi napot kirándulással töltöttem. Ellátogattam egy mesekönyvből kilépő falucskába, Giethoornba.
A falvacska – mert nem város, ezt a csónakvezetőnk többször is kihangsúlyozta – az 1700-as évek óta létezik és eredetileg tőzegbányász település volt. A hozzátartozó tavat és csatornákat az akkori lakosok kézzel vájták ki.
A falu olyan, mint egy csipketerítő. A vékony szálak a csatornák, a teltebb minták a házak. Egy-egy földterületre általában egy ház épült. Kis, miniatűr szigetcsoportnak is lehetne nevezni. A legtöbb ház fából épült, körülötte füves terület és kert, és ami talán a legcsodálatosabbá teszi az egészet, az a rengeteg virág, leginkább hortenziák, melyek a lehető legtöbb színben pompáznak. A fehértől a sötétliláig a színpaletta szinte minden árnyalata felfedezhető.
A házikókhoz – mert inkább házikók – egy-egy híd vezet át a csatorna felett. A faluban összesen 180 híd van! Kicsit megtévesztő is, hiszen minden gyönyörű, virágos és színes, az ember pedig a nagy fényképezés közepette könnyen elveszítheti az irányt, ami természetesen velem is megtörtént.
Egy egyórás hajókázással – vagy inkább csónakázással kezdtem a kirándulást. A nagy csónakban mindössze hatan voltunk. Két pár, a csónakvezető, aki egyben az idegenvezető is volt, és én.
Nagyon hamar kiderült, hogy a mögöttem ülő pár magyar volt. Én háttal ültem nekik, a derekam is éppen fájt, így még csak hátra sem fordultam, hogy köszöntsem őket. Ők spontán és élvezettel beszélgettek, kérdéseket tettek fel a csónakvezetőnek. Nemcsak a derekam miatt nem fordultam hozzájuk. Tudtam ugyanis, hogy amint megtudják, hogy én is magyar vagyok, már nem beszélnek olyan szabadon. Érdekeseket kérdeztek, szívesen hallgattam őket és közben fényképeztem.
A csónakvezető tanácsokat adott: ebbe az étterembe látogassunk el, azt a házat meg a templomot nehogy kihagyjuk. Tanácsokkal felvértezve közeledtünk a végállomáshoz, mire a hölgy egy sóhaj kíséretében ennyit mondott:
– Nos, itt aztán magyarokkal biztosan nem fogunk találkozni!
Hátra a derekam miatt nem fordultam, viszont a kezem felemeltem és annyit mondtam:
– Kivéve engem!
Ez a rövid kis mondat nagy nevetést váltott ki!
– Hát Ön is magyar? Hát miért nem szólt? – kérdezték.
Pár percig még beszélgettünk, bemutatkoztunk egymásnak, néhány ötlettel gazdagítottuk egymást, majd elindultunk szépen a meseország felfedezésére.
Bejártam az egész falut. Megnéztem mindent, amit csak lehetett, ámuldoztam a gyönyörűségtől, mert aki érzékeny a szépségre, ott csak ámuldozni tud, majd megebédeltem. Ekkorra már eléggé elfáradtam. Nagy lendülettel vettem az irányt a parkoló felé. Mivel a falu teljesen autómentes, több óriási parkoló áll a látogatók rendelkezésére, teljesen ingyenesen.
Nekem a főúthoz legközelebb eső parkolóban sikerült parkolnom.
Már egy ideje mentem, amikor ráeszméltem, hogy szépnek továbbra is szép minden, de mintha ezen az útvonalon még nem jártam volna! A legjobb megoldásnak a hátraarcot tartottam, de egy idő múlva megint az volt az érzésem, hogy erre még nem jártam. A 180 híd elég nagy lehetőséget ad a sétafikáláshoz!
Megkérdeztem egy embert, aki rossz irányba küldött, így onnan is visszafordultam.
Újabb fél óra séta után megkérdeztem egy másik embert, aki a térképen megnézte, hol van a templom, amelytől úgy véltem, már tudok tájékozódni. Természetesen a telefonom lemerült, a töltőt pedig az autóban hagytam, mert nem akartam cipelni! (Újabb elhatározás – pedig már nagyon sokszor elhatároztam: a töltőt mindig magunkkal kell vinni!)
Egy ideig megint mentem, de a templom csak nem került elém. Végre aztán megláttam, de mivel több út indult onnan és már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy merre is kellene mennem, megint segítség után néztem. Szerencsémre két biciklis rendőrt fedeztem fel a tömegben. Egyikük elmagyarázta, merre is kell mennem. Még az a jó, hogy azt tudtam, hova kell megérkeznem. Eléggé kifáradtam, még a lábam is feltörte a szandálom, mire célba értem.
A visszaút kellemesen telt el, de jól esett már ágyba bújni.
Harmadik nap – Nordwijk
A mai napot egyelőre a beszámoló írásával töltöm. A szálloda előtt van egy kis előkert, asztallal, fotelekkel. Ide ültem ki. Kihoztam a társalgóból néhány párnát, nadrágot, pulóvert, sálat vettem fel, és itt kint írok.
Süt a nap, de fúj a szél. 19 fok van. Fürdés ma sem lesz!
A járdán elhaladó emberek benéznek, mosolyognak és köszönnek. Eddig leginkább kutyát sétáltató embereket láttam. Mindenki jól felöltözve, dzsekiben, nagy pulóverekben.
Hollandia különben egy nagyon szép ország. Szeretek idejönni. Az emberek szívélyesek, mosolygósak, humorosak, szeretnek élni, mulatni.
A szállodához tartozó vendégházban lakom. Kényelmes, aránylag nagy a szoba és a fürdőszoba. A földszinten egy nagy nappali van, tévével, teakonyhával. Eddig még senkit sem láttam itt, persze az emberek nem azért jönnek, hogy a nappaliban üldögéljenek.
Sokan kerékpárokkal érkeznek és nagy túrákat tesznek. Hollandiában rengeteg a kiváló minőségű kerékpárút. Keresztül-kasul szelik az egész országot. Vezetés közben szinte jobban kell figyelni a biciklisekre, mint az autósokra.
Igaz, hogy egyelőre itt üldögélek és írok, viszont szívom a jó, jódos tengeri levegőt, mert az hidegben is igen jó illatú. Érzem a szélfuvallatokat, itt a szélvédett helyen is, látom a szép növényeket, leginkább muskátlit és levendulát, és hamarosan készülök a városban is egy kört tenni. A szabadságba ez is belefér. A rohanó hétköznapokban nincs ilyenre időnk. Most ez jól esik így is.
Holnap már megyek haza, de még valószínű megállok valahol, ha már napozni, fürdeni úgyse, alkalmas az idő.
Ez az út az akkori lakásomhoz képest távolságban mindössze 500 méter volt. Amit azonban az útért cserébe kaptam, messzemenően túl lőtt az érte tett távolságon.
Egy súlyos betegség kellős közepén, életkedvtől, motivációtól nagyon távol állva talált rám a közeli iskolában a “Virágművészet” elnevezésű kurzus. Hetente két este szeptembertől júniusig. Nagy kihívás volt abban az időben, amikor még az utcára is nehéz volt lemenni, de lementem és beiratkoztam.
Váratlanul csodás világba csöppentem. Hetente kétszer, az elméleti oktatáson túl, gyönyörű virágokból alkottunk, egy nap egy csokrot, egy nap egy kompozíciót. A csoport körülbelül 20-25 főből állt. Mindenkit más motivált. Egy volt bennünk a közös, el szerettünk volna merülni a virágok, növények adta csodavilágba és alkotni a végtelenségig.
Nálam a virágok szeretete gyermekkorban kezdődött.
Anyai Nagyanyám kertjében a legelső tavaszi virágtól a legutolsó őszi virágig minden megtermett. Különösen nagy szakértője volt az árvácska virágnak. Otthon, saját maga oltotta be őket és hozott létre szebbnél szebb, színes virágokat, majd büszkén vitte a piacra. Az utcára néző szobaablakban pedig mindig kint volt egy kacskaringós írással írt kis füzetlap:
“Árvácska eladó”
A Nagymamám 1904-ben született.
Abban az időben, az én gyermekkoromban még ilyen volt a világ.
Emlékszem ahogy a tavasz elején kerestem a gyöngyvirágokat, vagy a tél végén söpörtem le a havat a még fagyos földről, hogy a hóvirágot, később az ibolyát megtaláljam.
A Nagymamámnál töltött gyermekkorom virágok közt telt el. Az évszakok, hónapok, sőt hetek múlását is nyomon követhettük egy-egy virág megjelenésével vagy elhervadásával. Lestem mikor nyílik már a tulipán, és rögtön letörtem a legelső virágzó orgona ágat.
A kurzus hangulata rövid időn belül magával ragadt.
Észre sem vettem és már egy csokrot vagy egy kompozíciót tartottam a kezemben. Nos, nem mindig voltak tökéletesek, de a virágok szépsége elfeledtette az imperfekciót. Az idő a kurzusok alatt teljesen megállt. Belemerültem az alkotásba, elfeledvén minden bút és bajt. A képességeim fejlődésével az egészségi állapotom is egyre jobb lett.
Az alkotás örömét a hazavitt virág hosszabbította meg. A heti egy csokor plusz egy kompozíció rövid időn belül betöltötte a lakást. Mivel friss virágok voltak, előfordult, hogy három hétig is jó állapotba maradtak. Mindenütt virág volt, még a mellékhelységben is! 😊 Igaz, elhatároztam, hogy majd a következőt elajándékozom, de csak nem tettem, megtartottam és magam gyönyörködtem benne.
Ez a szenvedély azóta is tart.
Ugyanazt a kurzust már többször, több tanár oktatásában is elvégeztem. Mondhatni, már visszatérő vendég vagyok. Először a vizsgát halasztottam el, így következő évben ismételhettem. Majd született egy új szabályzat, a vizsgától függetlenül bárki többször is elvégezheti az adott tanévet. A program modulonként ugyanaz, a két tanár is a régi, viszont a virágok, az ötletek, az alkotások folyamatosan változnak és fejlődnek. Nem lehet megunni őket.
A kurzus mellett, neves virágművészek által adott workshopokra is járok rendszeresen. Elképzelhetetlen az a végtelen fantázia, amivel ezek a művészek dolgoznak és képesek egyfolytában újat alkotni.
No de ez már egy következő bejegyzés lesz!
UI: Az árvácskák gyermekkorom óta szerves részei az életemnek. Minden évben ültetek egy pár ládával, hogy ősztől tavaszig virágba borítsák a teraszom, és a csodálat mellett, igy tisztelegjek szeretett Nagymamám emlékének.
(Belgiumban az árvácskák ősztől tavaszig virágzanak.)
Mert tavaly konkrétan az utazások során magunkkal vitt legnagyobb méretű dolgot, magát a bőröndöt hagytam el, mégpedig a párizsi reptéren!
Brüsszelből az Eurostar nagysebességű vonatával jutottam el a párizsi Charles de Gaulle reptérre. Egy vállalkozó szellemű fiatalember, aki mellettem ült a vonaton, felajánlotta, hogy segít a cipekedésben. Nekem pont fájt a derekam, így nem nagyon kérettem magam. Átengedtem neki a nagybőröndöt, emelgesse csak!
A pályaudvartól a liftig egymás mellett haladtunk, majd ő előretolakodott, és beszállt úgy a liftbe, hogy közte és közöttem legalább még 20-30 ember volt. Nem értettem a sietségét, de gondoltam, majd észreveszi, hogy lemaradtam és megvár fent, a lift mellett.
Mire felértem a következő lifttel, a férfinak és vele együtt a bőröndömnek hűlt helye volt.
Néztem jobbra, néztem balra, forogtam, lábujjhegyre emelkedtem, de nem láttam egyiket sem. Az első percek teljesen szürreálisnak sőt még viccesnek is tűntek, de körülbelül fél óra múlva a helyzet már inkább aggasztó volt, mint vicces. Álltam a lift előtt a peronon és nézelődtem, de sem a bőröndömet, sem a férfit nem láttam.
Lementem újra a lifttel, függetlenül attól, hogy nem láttam semmi logikát abban, hogy visszamenjen oda, ahonnan indultunk. Még a szállodákat kiszolgáló kisvasút felé is elnéztem, mivel említettem neki, hogy szükségem lesz rá. De aztán gyorsan vissza is fordultam, mert az a hely messze volt a lifttől és csak a lift volt az a pont, ahol mindketten biztosan megfordultunk.
A reptéren éppen akkor nagyon kevés utas volt, így be lehetett látni szinte az egész teret. A férfi, és/vagy a bőröndöm sehol, biztonsági személyzet úgyszintén.
Felhívtam a fiam, és megkérdeztem, mit tegyek?
Itt állok a reptéren egy hosszú utazás előtt, és a bőröndöm, tele ruhával eltűnt. Mit lehet ilyenkor tenni?
A fiam röviden megadta a pragmatikus választ: Utazzál el és majd ott veszel magadnak ruhákat, meg minden mást amire szükséged lehet!
Hangosbemondó a közelben nem volt, és messzire nem mertem elmenni, nehogy éppen akkor legyen ott a férfi. Ha lett volna hangosbemondós lehetőség a közelben, akkor is mit mondathattam volna be?
– Kérem azt az ismeretlen férfit, aki a Brüsszel-Párizs útvonalon mellettem ült a vonaton és elvitte a bőröndömet, azonnal hozza vissza???!!!
Egy idő után 2-3 biztonsági őr tűnt fel. Odamentem hozzájuk, majd kissé kínosan elkezdtem a mondókámat.
– Tisztelt urak! Nagyon furcsát fogok most mondani Önöknek! Valaki felajánlotta, hogy segít vinni a bőröndömet, majd eltűnt vele! Mit lehet ilyenkor tenni???
Az arcukon némi meglepődést láttam, az egyikük még oda is súgta a társának: Szegény nő, ellopták a bőröndjét!
De ezen kívül sem konkrét választ, sem javaslatot nem kaptam tőlük. Kérdezték, mi a neve a férfinak? Fogalmam sincs. Nem mutatkozott be, mielőtt elvitte volna a bőröndömet! Még azt sem tudtam igazán, hogyan néz ki. A vonaton mellettem ült, de nem őt nézegettem!
Végül, talán 45 perc múlva, egyszer csak megpillantok egy férfit, aki támolyog a tágas csarnokban a bőröndömmel!
Én még mindig a lift előtt álltam, mert ez a hely tűnt a leglogikusabbnak. Ahogy közelebb ért, és teljes bizonyossággal felismertem a bőröndömet, szinte rárontottam!
– Mit csinál? Hol volt? Hova ment? Miért ment el? Miért nem várt itt a liftnél???
Össze-vissza hebegett-habogott. Azt mondta, hogy amikor látta, hogy lemaradtam, elment megkeresni, de nem talált.
Hogy talált volna meg, amikor én a következő lifttel már jöttem is fel?
Kereste ő is a hangosbemondó pultot. Körbejárta a repteret és meg is találta. Azt ajánlották neki, keressen csak még egy ideig, és ha nem talál, menjen vissza.
Végül az volt a terve, hogy a talált tárgyaknál adja le a bőröndömet.
Mégcsak az kellett volna, hogy talált tárgyként felrobbantsák a bőröndöm, benne a három hétre való öltözetemmel!
Azóta, ha fáj is a derekam, a bőröndömet nem hagyom senkire.
Viszem, húzom, emelem én magam!
UI: A szállodába érve, kinyitottam a bőröndöt, és mindent kipakoltam belőle.
Minden egyes cuccot széthajtogattam, kiráztam, elölről hátulról belülről megnéztem, nehogy olyasmit vigyek ki az országból, amit valaki időközben a bőröndömbe tett!
Szerencsére nem találtam semmit.
Aztán csak ültem az ágy szélén és örvendtem. A bőröndömnek meg a személyes dolgaimnak.
A kínai utazás nem volt betervezve. Nem volt bakancslistás, nem volt különösebb vágy iránta, egyszerűen csak jött.
Utazásokat nézegettem a kedvenc, immáron megszokott, párizsi székhelyű Marco Vasco utazási iroda honlapján . Leginkább Bolívia és Argentína felé kacsintgattam, amikor a rendszer feldobta a “Kína legnagyobb városai vonattal” nevű utazást. A “vonat” egyből felkeltette az érdeklődésem. Vonattal sorba látogatni Kína legjelentősebb, legnagyobb városait érdekes lehet. Enyhe izgalom járta át testem. Rögtön elkezdtem a képeket nézegetni. Felhőkarcolós városok, történelmi építmények, és tájak. Zöldellő mezők, rizsföldek mellett, hegyvonulatokban, folyók mentén elhaladó nagysebességű vonat. Ez már valami, gondoltam. Egy ilyen utazásra szívesen elmennék.
A kapcsolatfelvétel, dátum kiválasztás, egyéni kívánságok megbeszélése nem tartott sokáig. Az iroda extra gyorsan dolgozik. Néha talán még olyan érzés is felmerül az emberben, hogy siettetni akarják a döntést. Valószínűleg ebben is van valami.
A csoport Párizsból indul, ami nekem mindenféleképpen kitérő, plusz idő és plusz költség. Igaz, Brüsszelt közvetlen nagysebességű Eurostar járat köti össze a párizsi Charles de Gaulle reptérrel, de az utazás bőröndökkel, fáradtan nem a legkényelmesebb. A legkellemetlenebb a visszaút. Az érkezési idő függvényében kell a visszautat lefoglalni, a jegyet megvenni. Muszály elegendő időt ráhagyni, mivel azért legtöbbször a gép sem ér be percre pontosan, és a csomagok átvétele is tarthat tovább, mint ahogy azzal számolunk. Legutóbbi utazásomkor, amikor Szamarkandból jöttem vissza, majd 3 órát vártam a reptéren. Jó, bevallom elég kényelmes körülmények között, mert bementem egy szálloda lobbijába, de a fáradtság és az otthon hívásó szava nagyon is érezhető volt.
Emellett a programot olvasgatván arra is rájöttem, hogy az érkezés napján, a reptérről egyenesen az első programra viszik a turistákat. Ezt kicsit túlzásnak tartottam. Egy ekkora utazás már eleve nagy fáradtsággal jár. Dolgozó ember lévén – és Murphy törvényét is figyelembe véve, miszerint szabadság előtt mindig nagyon sok a munka – szinte éjszakába nyúlik, mire a feladatot sikerül átadható állapotba helyezni. Aztán még ott van a csomagolás, ami esetemben mindig sok időt igényel. Valahogy képtelen vagyok egy normális, minden fontos dolgot tartalmazó, közepes nagyságú bőröndöt összepakolni. Mindig sok mindent vinnék, és viszek is, de általában a legfontosabbakat itthon hagyom. A hosszú évek alatt és a számtalan utazás végett ehhez már hozzászoktam, és mint egy jellembéli hibát könyvelem el. Most már csak pár dologra fokalizálok, az útlevélre, a címekre és a bankkártyákra. A többi mellékessé törpül.
Vagy mégsem???
A bőröndömre is nagy figyelmet fordítok és különösen vigyázok. Ennek is megvan a maga története: tavaly a párizsi reptéren egy segítőkész idegennel együtt közel egy órára eltűnt a bőröndöm. De ez már egy másik történet…
Az utazással járó fáradtság szintén azt indokolja, hogy legalább egy fél napot tudjak pihenni, és úgy vágjak neki a kalandoknak. Ezért is döntöttem úgy, hogy a kínai körút elkezdése előtt már 1 nappal meg akarok érkezni, kicsit pihenni és akklimatizálódni.
Az egyezkedés ezért brüsszeli indulással és 1 nappal előbbi érkezéssel kezdődött. Az elején volt néhány kifogás, de számomra egyértelmű volt, vagy így, vagy sehogy.
Sikerült olyan repülőjáratot találni, ami nekem is megfelelt, majd nagyon rövid időn belül megkötöttük a szerződést.
Az utazás napja május 21-re esett. Brüsszel-Hongkong-Peking.
A megbeszéltek szerint Pekingben várnak a reptéren, majd abban a szállodában leszek elszállásolva, ahol a csoport is tartózkodni fog. Ezzel az elképzeléssel nem is volt semmi probléma. Nem először utazom ilyen felállásban, részemről teljesen rendben volt minden.
A meglepetés akkor ért, amikor közel 20 órás utazás után senki sem várt a reptéren.
A gép leszállása után legalább 1-1,5 órát töltöttünk még a reptér területén. Egy pillanatra fel is ötlött bennem a gondolat, hogy a rám váró emberke nehogy megunja a várakozást és elmenjen, azt gondolva, hogy nem érkeztem meg!
Mondanom sem kell, hogy a pekingi reptér óriási. Minden kiválóan szervezett. Az útlevélvizsgálat az óriási tömeget figyelembevéve rövid időn belül lezajlott. Onnan pedig már csak mentünk előre. Azt nagyon nem lehetett tudni hova jutunk, de követtük a tömeget. Ilyenkor az a legjobb trükk. Fél úton egy kissé zavarodott német férfi kérdezte tőlem, hogy beszélek-e németül? Megkérdeztem tőle angolul, mi a probléma? A bőröndjeit kereste. Bőröndöt viszont idáig egyet sem láttam. Mindenki csak a kézipoggyászaival közlekedett. Nekem is furcsa volt, hogy nincs bőrönd, de úgy voltam vele, ha másoknak sincs, én sem esek kétségbe, majd csak felbukkannak valahol. Mint kiderült, vonatra kellett szállnunk, és körülbelül 15-20 perc után eljutottunk a reptér másik részébe. Itt már láttuk a kivetítőkön, hogy hol találhatjuk meg a bőröndjeinket. A német férfi közben eltűnt, de biztosan ő is célba ért.
A gyaloglás és a várakozás közepette többen is megszólítottak. Furcsa módon többen ír nőnek véltek, mint ahogy mondták a szemeim miatt. Ezen kissé elmosolyodtam minden alkalommal, ugyanis utazás előtt kötőhártyagyulladásom volt, és a szemeim még meglehetősen pirosak voltak! Lehet, hogy ezek a kissé dagadt, piros szemek emlékeztették őket az írországi hölgyekre. Volt, aki csak simán angolnak nézett, de volt olyan is, aki egyenesen új-zélandinak gondolt!
A bőröndömet probléma nélkül megtaláltam, majd ismét követve a tömeget, lassan-lassan kijutottam a vámterületről. Nagy szemekkel kerestem a rengeteg kis táblát tartó ember között az én emberemet. Végig néztem egyszer, majd visszafordultam és végig néztem még egyszer. Sem a nevemre, sem az utazási irodára utaló kiírást nem láttam. Az első gondolatom az volt, hogy szerencsémre legalább pisilni elmentem és most a csomagokkal nem kell bajlódva messzire mennem és esetleg az éppen most érkező emberkét elszalasztanom. Ez a gondolat egy pillanatra megnyugtatott.
A következő pillanatban viszont arra gondoltam, hogy a helyzet nem a legmegnyugtatóbb. Itt most cselekedni kell. Itt vagyok a pekingi reptéren, közel 20 órás utazás után, egyedül. Láthatóan senki sem vár. Vettem ugyan egy Maya e-Sim kártyát, de csak internetet szolgáltat. Beszélgetési időt nem vettem, mivel biztos voltam abban, hogy Kínában nem fogok órákat kínai emberekkel kínaiul cseverészni.
A nagy szerencsét az jelentette, hogy az utazási iroda által, az utazás előtt pár nappal megkapott utazási naplót nemcsak, hogy elhoztam magammal, hanem a kézitáskámban is volt. Ezt a tényt nagyon ki kell emelnem, mert nem egyszer előfordult már, hogy pont ilyen fontos dokumentumot felejtettem otthon, vagy úgy eltettem a csomagjaim egyikébe, hogy mindet ki kellett pakolnom, hogy megtaláljam.
Rettenetesen büszke voltam saját magamra. Halál nyugalomban, belenyúltam a táskámba, és egy könnyed mozdulattal kihúztam belőle az életmentő dokumentumot. Akkor, abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit is használhatok fel belőle, de abban biztos voltam, hogy ha mást nem, hát a szálloda címét tudni fogom. Természetesen, fejből semmit sem tudtam, sem a szálloda nevét, sem semmi mást. Egyelőre csak a saját nevem és az utazási iroda nevét tudtam kívülről.
Nagyon gyors helyzetfelmérés után odamentem az információs pulthoz, odaadtam a füzetet és megkértem őket hívjanak fel egy telefonszámot. A füzet, az utazási napló franciául volt megírva, szerintem fogalmuk sem volt, hogy mi az, vagy mit tartalmaz, és különben sem telefonálhatnak, mert van ugyan telefonjuk, de az hivatali telefon és csak a reptéren belül használható.
Néhány turistacsoport még a reptéren tartózkodott, közöttük voltak azok a személyek is, akik engem ír nőnek néztek. Odamentem az idegenvezetőjükhöz, de hamar lerázott. Megpróbáltam egy másikat elkapni. Persze közben a csomagjaim huzigáltam, jobbra-balra, nem mertem bárhol egyedül hagyni őket, az egyik szemem pedig folyamatosan kis táblával érkező embereket figyelte. Ez a második hölgy már sokkal készségesebb volt. Meghallgatott, a kezemben lengetett utazási naplót elvette tőlem, és megmutatta melyik telefonszámot kell felhívni, amit fel is hívott. A vonal másik végén egy helyi utazási iroda franciául beszélő hölgye beszélt. Elkérte a nevem és biztosított arról, hogy hamarosan jönnek értem. A segítő hölgy annyira talpraesett volt, hogy azt mondta a telefonba és nekem is, hogy a reptéri kávézóban fogom várni az értem küldött embert. Ez nagyon jó ötlet volt, mivel a reptér ezen a részén nincsenek padok vagy más ülőalkalmatosságok, és az erőtartalékom legvégén jártam.
Megnyugodva, elfoglaltam egy helyet, csomagjaimat szépen magam köré rendeztem, és vártam.
Pekingről annyit már tudtam, hogy egy hatalmas, több tízmilliós metropolisz. Magyarország területének körülbelül egyhatodával egyenlő. Emellett nagyon kevesen beszélnek angolul, vagy más idegennyelven. Nem számíthattam teljes bizonyossággal arra sem, hogy egy latin betűkkel leírt szállodanevet mindenki felismer majd. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert a szálloda nevét csak európai nyelven tudtam volna mondani, vagy mutatni, kínaiul nem.
Első lépésben a ChatGPT segítségével lefordíttattam a szálloda nevét és címét kínaira.
前門建國飯店 宗安路175號 西城區 北京
Majd egy jó óra, másfél óra után, amikor már nagyon-nagyon fáradtnak éreztem magam, megkérdeztem tőle, mennyi időre van a szálloda a reptértől. Csak azért, hogy meg tudjam saccolni, mikorra érhet ide az értem jövő ember. A válasz 45-50 perc volt! Hát azt már bőven túlléptük.
Volt olyan gondolatom, hogy fogok egy taxit és elmegyek a szállodába. Viszont arra is kellett gondolnom, hogy mi lesz, ha az ember megérkezik értem és nem talál. Telefonon nem voltam elérhető, sőt a belga számomat sem tudta senki.
Még várakoztam talán egy fél órát, és akkor felkeltem, hogy valaki segítő lényt keressek magamnak. A kávézóban csak kínai emberek voltak, a telefonjaikba merülve. Volt, aki olvasott, aki beszélgetett, aki játszott vagy filmet nézett. Most kit kérjek meg? Más megoldás ugyanis nem volt, csak egy kínai telefonnal rendelkező, kínaiul beszélő ember segíthetett. Végül is egy olvasó férfit választottam, aki egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd nagyon gyors, heves kézmozdulatokkal értésemre adta, hogy húzzak el onnan.
Ez gyors volt! – gondoltam.
A következő áldozat egy fiatal kínai nő volt, aki ugyan dolgozott, írt a laptopján, de a fáradtság és a nyomokban fel-fel tűnő hisztéria jelei elfeledtették velem az udvariasságot. Nos, jó választás volt. A hölgy figyelmesen meghallgatott és felajánlotta a telefonját. Máris tárcsázta az első számot, ami most nem válaszolt. Ez kissé aggasztóan hatott rám, de volt egy második, így kértem, hívja azt. A vonal végén egy franciául is beszélő hölgy jelentkezett. Tudta, ki vagyok, vagyis nem tudta, hogy ki vagyok. Értesült a pekingi reptéren való várakozásomról a kolléganőjétől, viszont azt mondta, hogy nem vagyok fent a listájukon, így nem tudja ki vagyok, és segíteni sem tud.
Nem erre az információra számítottam! A maradék erőmmel gyors döntést kellett hoznom.
Vagy itt maradok a pekingi reptéren és várok a nagy semmire, vagy szerzek egy taxit és elmegyek a szállodába. Ez utóbbi mellett döntöttem. Taxit szerezni nem volt egyszerű dolog. Először is meg kellett találni, hol vannak a taxik. Természetesen nem a kijárattal szemben, látható helyen. No de, ebben a kínai hölgyemény nagy segítségemre volt. Pillanatok alatt átvette az irányítást. Elkapta az egyik bőröndöm, és sorra kérdezte a biztonságiakat, merre vannak a taxik. Rövid időn belül meg is találtuk őket.
Nagy türelemmel és figyelemmel elmagyarázta a sofőrnek, hová szeretnék menni, az én kínai fordításom alapján megmutatta neki a címet és a szálloda nevét. A sofőr, egy fiatal srác, beírta a címet a navigációs rendszerbe, és biztosította a hölgyet, hogy megtalálta a címet, nem lesz probléma.
Hálásan köszöntem el a hölgytől. Nagyon örültem, hogy végre valaki segített és talán hamarosan a szállodában leszek. Az elköszönésünk nagyon gyorsan történt. Én szinte beugrottam a taxi hátsó ülésére, mert éreztem a hálától, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól feltörő könnyeket. Az eleje ki is gurult a szememből. A koromban már csak nem akartam sírással és zokogással búcsúzni attól, aki a segítségemre volt. Kellett egy 10 perc, mire sikerült összeszednem magam.
A feladat első része megoldódott.
Ülök a taxiban, de azért felmerült bennem a kérdés, mit teszek, ha nem az a szálloda lesz, ahova mennem kell? Ha valami külvárosi lebuj helyen akar kitenni a sofőr? Mivel már tényleg nagyon fáradt és kimerült voltam, eldöntöttem, akármi is lesz, kiveszek egy szobát és kialszom magam. Utána jöhet a többi.
Szerencsére a jó szállodába vitt a taxis. Készpénz is volt nálam, így a számlát is rendezni tudtam. A szállodában pedig már vártak. Eljönni értem ugyan nem sikerült, azt viszont tudták, hogy megérkeztem és itt kellene lennem. A recepcióról rögtön felhívták az embert, akinek jönnie kellett volna értem. Várhattam volna! Shanghaiban volt, de megígérte, hogy másnap délután ott lesz és felvesz a csoport első programjára engem is.
Természetesen mindezt sűrű bocsánatkérések közepette tette, de azért nem bocsátkozott túlságosan hosszú magyarázkodásba. Elég gyorsan rövidre zárta az ügyet. Megtörtént, jó helyen vagyok, a taxi árát természetesen visszatérítik, és holnap jön értem.
Vélemény, hozzászólás?