Senki sem várt a reptéren
A kínai utazás nem volt betervezve. Nem volt bakancslistás, nem volt különösebb vágy iránta, egyszerűen csak jött.
Utazásokat nézegettem a kedvenc, immáron megszokott, párizsi székhelyű Marco Vasco utazási iroda honlapján . Leginkább Bolívia és Argentína felé kacsintgattam, amikor a rendszer feldobta a “Kína legnagyobb városai vonattal” nevű utazást. A “vonat” egyből felkeltette az érdeklődésem. Vonattal sorba látogatni Kína legjelentősebb, legnagyobb városait érdekes lehet. Enyhe izgalom járta át testem. Rögtön elkezdtem a képeket nézegetni. Felhőkarcolós városok, történelmi építmények, és tájak. Zöldellő mezők, rizsföldek mellett, hegyvonulatokban, folyók mentén elhaladó nagysebességű vonat. Ez már valami, gondoltam. Egy ilyen utazásra szívesen elmennék.
A kapcsolatfelvétel, dátum kiválasztás, egyéni kívánságok megbeszélése nem tartott sokáig. Az iroda extra gyorsan dolgozik. Néha talán még olyan érzés is felmerül az emberben, hogy siettetni akarják a döntést. Valószínűleg ebben is van valami.
A csoport Párizsból indul, ami nekem mindenféleképpen kitérő, plusz idő és plusz költség. Igaz, Brüsszelt közvetlen nagysebességű Eurostar járat köti össze a párizsi Charles de Gaulle reptérrel, de az utazás bőröndökkel, fáradtan nem a legkényelmesebb. A legkellemetlenebb a visszaút. Az érkezési idő függvényében kell a visszautat lefoglalni, a jegyet megvenni. Muszály elegendő időt ráhagyni, mivel azért legtöbbször a gép sem ér be percre pontosan, és a csomagok átvétele is tarthat tovább, mint ahogy azzal számolunk. Legutóbbi utazásomkor, amikor Szamarkandból jöttem vissza, majd 3 órát vártam a reptéren. Jó, bevallom elég kényelmes körülmények között, mert bementem egy szálloda lobbijába, de a fáradtság és az otthon hívásó szava nagyon is érezhető volt.
Emellett a programot olvasgatván arra is rájöttem, hogy az érkezés napján, a reptérről egyenesen az első programra viszik a turistákat. Ezt kicsit túlzásnak tartottam. Egy ekkora utazás már eleve nagy fáradtsággal jár. Dolgozó ember lévén – és Murphy törvényét is figyelembe véve, miszerint szabadság előtt mindig nagyon sok a munka – szinte éjszakába nyúlik, mire a feladatot sikerül átadható állapotba helyezni. Aztán még ott van a csomagolás, ami esetemben mindig sok időt igényel. Valahogy képtelen vagyok egy normális, minden fontos dolgot tartalmazó, közepes nagyságú bőröndöt összepakolni. Mindig sok mindent vinnék, és viszek is, de általában a legfontosabbakat itthon hagyom. A hosszú évek alatt és a számtalan utazás végett ehhez már hozzászoktam, és mint egy jellembéli hibát könyvelem el. Most már csak pár dologra fokalizálok, az útlevélre, a címekre és a bankkártyákra. A többi mellékessé törpül.
Vagy mégsem???
A bőröndömre is nagy figyelmet fordítok és különösen vigyázok. Ennek is megvan a maga története: tavaly a párizsi reptéren egy segítőkész idegennel együtt közel egy órára eltűnt a bőröndöm. De ez már egy másik történet…
Az utazással járó fáradtság szintén azt indokolja, hogy legalább egy fél napot tudjak pihenni, és úgy vágjak neki a kalandoknak. Ezért is döntöttem úgy, hogy a kínai körút elkezdése előtt már 1 nappal meg akarok érkezni, kicsit pihenni és akklimatizálódni.
Az egyezkedés ezért brüsszeli indulással és 1 nappal előbbi érkezéssel kezdődött. Az elején volt néhány kifogás, de számomra egyértelmű volt, vagy így, vagy sehogy.
Sikerült olyan repülőjáratot találni, ami nekem is megfelelt, majd nagyon rövid időn belül megkötöttük a szerződést.
Az utazás napja május 21-re esett. Brüsszel-Hongkong-Peking.
A megbeszéltek szerint Pekingben várnak a reptéren, majd abban a szállodában leszek elszállásolva, ahol a csoport is tartózkodni fog. Ezzel az elképzeléssel nem is volt semmi probléma. Nem először utazom ilyen felállásban, részemről teljesen rendben volt minden.
A meglepetés akkor ért, amikor közel 20 órás utazás után senki sem várt a reptéren.
A gép leszállása után legalább 1-1,5 órát töltöttünk még a reptér területén. Egy pillanatra fel is ötlött bennem a gondolat, hogy a rám váró emberke nehogy megunja a várakozást és elmenjen, azt gondolva, hogy nem érkeztem meg!
Mondanom sem kell, hogy a pekingi reptér óriási. Minden kiválóan szervezett. Az útlevélvizsgálat az óriási tömeget figyelembevéve rövid időn belül lezajlott. Onnan pedig már csak mentünk előre. Azt nagyon nem lehetett tudni hova jutunk, de követtük a tömeget. Ilyenkor az a legjobb trükk. Fél úton egy kissé zavarodott német férfi kérdezte tőlem, hogy beszélek-e németül? Megkérdeztem tőle angolul, mi a probléma? A bőröndjeit kereste. Bőröndöt viszont idáig egyet sem láttam. Mindenki csak a kézipoggyászaival közlekedett. Nekem is furcsa volt, hogy nincs bőrönd, de úgy voltam vele, ha másoknak sincs, én sem esek kétségbe, majd csak felbukkannak valahol. Mint kiderült, vonatra kellett szállnunk, és körülbelül 15-20 perc után eljutottunk a reptér másik részébe. Itt már láttuk a kivetítőkön, hogy hol találhatjuk meg a bőröndjeinket. A német férfi közben eltűnt, de biztosan ő is célba ért.
A gyaloglás és a várakozás közepette többen is megszólítottak. Furcsa módon többen ír nőnek véltek, mint ahogy mondták a szemeim miatt. Ezen kissé elmosolyodtam minden alkalommal, ugyanis utazás előtt kötőhártyagyulladásom volt, és a szemeim még meglehetősen pirosak voltak! Lehet, hogy ezek a kissé dagadt, piros szemek emlékeztették őket az írországi hölgyekre. Volt, aki csak simán angolnak nézett, de volt olyan is, aki egyenesen új-zélandinak gondolt!
A bőröndömet probléma nélkül megtaláltam, majd ismét követve a tömeget, lassan-lassan kijutottam a vámterületről. Nagy szemekkel kerestem a rengeteg kis táblát tartó ember között az én emberemet. Végig néztem egyszer, majd visszafordultam és végig néztem még egyszer. Sem a nevemre, sem az utazási irodára utaló kiírást nem láttam. Az első gondolatom az volt, hogy szerencsémre legalább pisilni elmentem és most a csomagokkal nem kell bajlódva messzire mennem és esetleg az éppen most érkező emberkét elszalasztanom. Ez a gondolat egy pillanatra megnyugtatott.
A következő pillanatban viszont arra gondoltam, hogy a helyzet nem a legmegnyugtatóbb. Itt most cselekedni kell. Itt vagyok a pekingi reptéren, közel 20 órás utazás után, egyedül. Láthatóan senki sem vár. Vettem ugyan egy Maya e-Sim kártyát, de csak internetet szolgáltat. Beszélgetési időt nem vettem, mivel biztos voltam abban, hogy Kínában nem fogok órákat kínai emberekkel kínaiul cseverészni.
A nagy szerencsét az jelentette, hogy az utazási iroda által, az utazás előtt pár nappal megkapott utazási naplót nemcsak, hogy elhoztam magammal, hanem a kézitáskámban is volt. Ezt a tényt nagyon ki kell emelnem, mert nem egyszer előfordult már, hogy pont ilyen fontos dokumentumot felejtettem otthon, vagy úgy eltettem a csomagjaim egyikébe, hogy mindet ki kellett pakolnom, hogy megtaláljam.
Rettenetesen büszke voltam saját magamra. Halál nyugalomban, belenyúltam a táskámba, és egy könnyed mozdulattal kihúztam belőle az életmentő dokumentumot. Akkor, abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit is használhatok fel belőle, de abban biztos voltam, hogy ha mást nem, hát a szálloda címét tudni fogom. Természetesen, fejből semmit sem tudtam, sem a szálloda nevét, sem semmi mást. Egyelőre csak a saját nevem és az utazási iroda nevét tudtam kívülről.
Nagyon gyors helyzetfelmérés után odamentem az információs pulthoz, odaadtam a füzetet és megkértem őket hívjanak fel egy telefonszámot. A füzet, az utazási napló franciául volt megírva, szerintem fogalmuk sem volt, hogy mi az, vagy mit tartalmaz, és különben sem telefonálhatnak, mert van ugyan telefonjuk, de az hivatali telefon és csak a reptéren belül használható.
Néhány turistacsoport még a reptéren tartózkodott, közöttük voltak azok a személyek is, akik engem ír nőnek néztek. Odamentem az idegenvezetőjükhöz, de hamar lerázott. Megpróbáltam egy másikat elkapni. Persze közben a csomagjaim huzigáltam, jobbra-balra, nem mertem bárhol egyedül hagyni őket, az egyik szemem pedig folyamatosan kis táblával érkező embereket figyelte. Ez a második hölgy már sokkal készségesebb volt. Meghallgatott, a kezemben lengetett utazási naplót elvette tőlem, és megmutatta melyik telefonszámot kell felhívni, amit fel is hívott. A vonal másik végén egy helyi utazási iroda franciául beszélő hölgye beszélt. Elkérte a nevem és biztosított arról, hogy hamarosan jönnek értem. A segítő hölgy annyira talpraesett volt, hogy azt mondta a telefonba és nekem is, hogy a reptéri kávézóban fogom várni az értem küldött embert. Ez nagyon jó ötlet volt, mivel a reptér ezen a részén nincsenek padok vagy más ülőalkalmatosságok, és az erőtartalékom legvégén jártam.
Megnyugodva, elfoglaltam egy helyet, csomagjaimat szépen magam köré rendeztem, és vártam.
Pekingről annyit már tudtam, hogy egy hatalmas, több tízmilliós metropolisz. Magyarország területének körülbelül egyhatodával egyenlő. Emellett nagyon kevesen beszélnek angolul, vagy más idegennyelven. Nem számíthattam teljes bizonyossággal arra sem, hogy egy latin betűkkel leírt szállodanevet mindenki felismer majd. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert a szálloda nevét csak európai nyelven tudtam volna mondani, vagy mutatni, kínaiul nem.
Első lépésben a ChatGPT segítségével lefordíttattam a szálloda nevét és címét kínaira.
前門建國飯店
宗安路175號
西城區
北京
Majd egy jó óra, másfél óra után, amikor már nagyon-nagyon fáradtnak éreztem magam, megkérdeztem tőle, mennyi időre van a szálloda a reptértől. Csak azért, hogy meg tudjam saccolni, mikorra érhet ide az értem jövő ember. A válasz 45-50 perc volt! Hát azt már bőven túlléptük.
Volt olyan gondolatom, hogy fogok egy taxit és elmegyek a szállodába. Viszont arra is kellett gondolnom, hogy mi lesz, ha az ember megérkezik értem és nem talál. Telefonon nem voltam elérhető, sőt a belga számomat sem tudta senki.
Még várakoztam talán egy fél órát, és akkor felkeltem, hogy valaki segítő lényt keressek magamnak. A kávézóban csak kínai emberek voltak, a telefonjaikba merülve. Volt, aki olvasott, aki beszélgetett, aki játszott vagy filmet nézett. Most kit kérjek meg? Más megoldás ugyanis nem volt, csak egy kínai telefonnal rendelkező, kínaiul beszélő ember segíthetett. Végül is egy olvasó férfit választottam, aki egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd nagyon gyors, heves kézmozdulatokkal értésemre adta, hogy húzzak el onnan.
Ez gyors volt! – gondoltam.
A következő áldozat egy fiatal kínai nő volt, aki ugyan dolgozott, írt a laptopján, de a fáradtság és a nyomokban fel-fel tűnő hisztéria jelei elfeledtették velem az udvariasságot. Nos, jó választás volt. A hölgy figyelmesen meghallgatott és felajánlotta a telefonját. Máris tárcsázta az első számot, ami most nem válaszolt. Ez kissé aggasztóan hatott rám, de volt egy második, így kértem, hívja azt. A vonal végén egy franciául is beszélő hölgy jelentkezett. Tudta, ki vagyok, vagyis nem tudta, hogy ki vagyok. Értesült a pekingi reptéren való várakozásomról a kolléganőjétől, viszont azt mondta, hogy nem vagyok fent a listájukon, így nem tudja ki vagyok, és segíteni sem tud.
Nem erre az információra számítottam! A maradék erőmmel gyors döntést kellett hoznom.
Vagy itt maradok a pekingi reptéren és várok a nagy semmire, vagy szerzek egy taxit és elmegyek a szállodába. Ez utóbbi mellett döntöttem. Taxit szerezni nem volt egyszerű dolog. Először is meg kellett találni, hol vannak a taxik. Természetesen nem a kijárattal szemben, látható helyen. No de, ebben a kínai hölgyemény nagy segítségemre volt. Pillanatok alatt átvette az irányítást. Elkapta az egyik bőröndöm, és sorra kérdezte a biztonságiakat, merre vannak a taxik. Rövid időn belül meg is találtuk őket.
Nagy türelemmel és figyelemmel elmagyarázta a sofőrnek, hová szeretnék menni, az én kínai fordításom alapján megmutatta neki a címet és a szálloda nevét. A sofőr, egy fiatal srác, beírta a címet a navigációs rendszerbe, és biztosította a hölgyet, hogy megtalálta a címet, nem lesz probléma.
Hálásan köszöntem el a hölgytől. Nagyon örültem, hogy végre valaki segített és talán hamarosan a szállodában leszek. Az elköszönésünk nagyon gyorsan történt. Én szinte beugrottam a taxi hátsó ülésére, mert éreztem a hálától, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól feltörő könnyeket. Az eleje ki is gurult a szememből. A koromban már csak nem akartam sírással és zokogással búcsúzni attól, aki a segítségemre volt. Kellett egy 10 perc, mire sikerült összeszednem magam.
A feladat első része megoldódott.
Ülök a taxiban, de azért felmerült bennem a kérdés, mit teszek, ha nem az a szálloda lesz, ahova mennem kell? Ha valami külvárosi lebuj helyen akar kitenni a sofőr? Mivel már tényleg nagyon fáradt és kimerült voltam, eldöntöttem, akármi is lesz, kiveszek egy szobát és kialszom magam. Utána jöhet a többi.
Szerencsére a jó szállodába vitt a taxis. Készpénz is volt nálam, így a számlát is rendezni tudtam. A szállodában pedig már vártak. Eljönni értem ugyan nem sikerült, azt viszont tudták, hogy megérkeztem és itt kellene lennem. A recepcióról rögtön felhívták az embert, akinek jönnie kellett volna értem. Várhattam volna! Shanghaiban volt, de megígérte, hogy másnap délután ott lesz és felvesz a csoport első programjára engem is.
Természetesen mindezt sűrű bocsánatkérések közepette tette, de azért nem bocsátkozott túlságosan hosszú magyarázkodásba. Elég gyorsan rövidre zárta az ügyet. Megtörtént, jó helyen vagyok, a taxi árát természetesen visszatérítik, és holnap jön értem.
Addig is pihenjek és nézelődjek a környéken!
Along the Road 60 
Hozzászólás