1982 – A párnától a rendelőig
Amikor is orvosi asszisztens lettem
1. rész
Eleinte a fiatal doktornő elég sok időt töltött az erkélyen. Az orvosi rendelő akkortájt nyílt. Kezdetben csak az erkélyről integettünk, majd idővel már köszöntünk is egymásnak.
Kevesen ismerték még, teljesen idegen volt a kisvárosban. Nemrég fejezte be az egyetemet, majd egy helyi orvoshoz ment feleségül.
A köszönéseket beszélgetések követték, amelyekbe már a férjeinket is bevontuk. Én örültem annak, hogy új ismeretségre tettem szert, ő pedig annak, hogy a város egyetlen európai hölgyeménye lett a beszélgetőtársa.
Sok mindenről beszéltünk. Gyerekekkel, betegségekkel kapcsolatos témák is felmerültek, és szinte minden alkalommal megkérdezte: honnan tudom ezt vagy azt?
Bizonyos területeken már komoly gyakorlattal rendelkeztem! Volt két kisebb testvérem: az öcsém 5 évvel, a húgom 9 évvel fiatalabb. Sokat vigyáztam rájuk. Abban az időben, mobiltelefon és nagyrészt tévé hiányában, rengeteget olvastam. Nemcsak könyveket, hanem újságokat is. A Családi Lap, Élet és Tudomány, Nők Lapja, Képes Újság mind jártak hozzánk. Sőt, a Családi Lap és a Nők Lapja még Algériába is követett: rendszeresen megkaptam őket minden héten! Nagy lelkesedéssel olvastam a cikkeket, és idővel egy-egy részlet meg is ragadt bennem. Közben én magam is anyuka lettem, így egyre több tapasztalatra tettem szert.
Egyszer, egy kellemes és semleges kis beszélgetés közepette, a doktornő férje csak úgy mellékesen feltette a kérdést: dolgoznék-e a felesége mellett, orvosi asszisztensként?
Először nem is értettük, fel sem fogtuk.
Mit kérdez?
Legyek az asszisztense?
Összenéztünk a férjemmel, és kitört belőlünk a nevetés! De hát az égvilágon semmilyen egészségügyi képesítéssel vagy tanulmánnyal nem rendelkezem! Hogy lehetnék én egy orvos asszisztense?
A doktornő és a férje türelmesen megvárták, míg kinevetjük magunkat, majd újra feltették a kérdést. Akkor már érezhető volt, hogy komolyan gondolják a dolgot.
Mi is elkomolyodtunk.
– Mindent megtanítunk! – mondta a férj érezhető lelkesedéssel.
– Megtanítjuk, hogyan kell sterilizálni az orvosi eszközöket, hogyan kell injekciót adni, és szépen sorjában minden mást is, amit egy orvosi rendelőben tudni kell.
Határozottan, de kedvesen folytatta.
– Mit gondol? Mi hogyan tanultuk meg mindezt? Mi sem orvosként születtünk!
– Csak át kell jönnie a szemközti házból. Ha nem lesznek betegek, akár haza is mehet. A fizetése a feladathoz mérten megfelelő lesz, és az injekció beadásáért járó díj fele is magát illeti majd!
Összenéztünk a férjemmel.
Ők tényleg komolyan gondolják!
Én csak hahotáztam magamban, annyira abszurdnak tűnt a dolog. Közben vártam, mikor tör ki belőlük is a nevetés, és mikor mondják végre, hogy csak vicceltek.
De nem.
– Azt szeretnénk, ha minél hamarabb munkába állna. Akár két-három nap múlva, ha megfelel!
Választ sem várva, folytatta.
– A legelső dolog, amit meg kell tanulnia, az az injekció beadása. Ne féljen, nem lesz nehéz!
– Adunk magának egy-két fecskendőt és néhány injekcióstűt.
Szemléltetésképpen levett a polcról egy kis dobozt.
Az egyik üvegecskében a por alakú hatóanyag, az ampullában pedig az oldószer volt. A dobozban egy kis reszelő is helyet kapott.
Akkoriban persze még egészen másképp nézett ki egy injekció előkészítése, mint manapság.
– Látja, ez az injekció. Megmutatom, mi a teendő vele!
– A reszelővel kétszer-háromszor végighúz az ampulla nyakán, így könnyen letörheti a fejét. A tűt ráhelyezi a fecskendőre – akkoriban még azok a jó kiadós, vastag injekcióstűk voltak használatban –, felszívja a folyadékot, majd a kisüvegbe fecskendezi. Kihúzza a tűt, összerázza, aztán felszívja a fecskendőbe a kész oldatot. A fecskendőt az ujjával kissé megpöcköli, egy keveset ki is nyom belőle, nehogy levegő maradjon benne, mert az veszélyes lehet – magyarázta a legnagyobb természetességgel.
– Ezután megint leveszi a tűt, megpaskolja a beteg fertályát, egy gyors mozdulattal beleszúrja a tűt, ráhelyezi a fecskendőt, majd szépen lassan beadja az injekciót.
– Párnája van otthon, ugye?
Mi csak ültünk és néztünk. Mintha moziban lettünk volna, vagy valami nagyközönségnek szánt bemutatón. Nem nagyon tudtuk, hogyan is viselkedjünk.
A férj összecsomagolta a tanuláshoz szükséges felszerelést.
– Ja, és ne aggódjon, ha egy-két tű eltörne vagy elgörbülne, ez benne van a pakliban! – mondta, és a kezembe nyomta a csomagot.
– Párna? Mire kell a párna? – kérdeztem még mindig bódultan.
– A párna fogja helyettesíteni a páciens hátsó felét. Megtanulhatja rajta, hogy a paskolás után milyen erővel kell a tűt a betegbe szúrni.
E részletes magyarázat után fogtuk magunkat, és halk köszönések közepette, a csomaggal a kezünkben, szépen kihátráltunk a rendelőből.
– Várjuk minél hamarabb! – kiabálták utánunk és integettek.
Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatot.
Ilyet úgysem csináltam még soha életemben!
Tetszett, hogy emberek között leszek, az altruizmusomat is maximálisan kiélhetem, új embereket ismerhetek meg, no meg a havi fizetés is vonzónak tűnt.
Az otthoni élet átszervezése után nekiláttam elsajátítani az injekciózás művészetét.
Azt már akkor tudtam, hogy a lehető legkisebb fájdalmat szeretném okozni a betegeknek, így a feladatot nagyon komolyan vettem.
Kiválasztottam az egyik párnát, sőt, amikor már jól ment rajta, akkor egy keményebbet is, hogy a kezem és a mozdulataim úgy működjenek majd, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Tettem mindezt reggel, délben, este.
Főzés előtt és után, takarítás közben pihenés gyanánt néhány percre, és minden adandó alkalommal, amikor volt rá egy kis időm.
Aránylag hamar belejöttem.
Egymás után döfködtem a tűt a párnába. Volt, amikor bele is görbült.
Olyankor nagyon megijedtem: a párnából könnyen kijön, de vajon egy emberi fenékből milyen fájdalmak mellett lehet kihúzni egy elgörbült tűt?
A munkakezdést végül néhány nappal elhalasztottuk, mert csak akkor akartam munkába állni, amikor már magabiztosan tudtam kezelni az injekciós felszerelést.
No, de a folytatás már egy másik bejegyzés lesz!
Hozzászólás