Címke: Writing

  • Algéria

    Algéria

    1982 – 2. rész

    Két doktornő egy orvosi rendelőben

    A Djurdjura hegység közelében, egy zöldellő völgyben éltünk. Körös-körül természet vett körül bennünket. Nem voltak gyárak, sem szennyezett levegő. A tiszta hegyi levegőből jólesett nagyokat lélegezni. A hegyoldalakat sok helyen fenyőfák borították, amelyeknek bódítóan finom illata télen-nyáron belengte a völgyet, eső után pedig még intenzívebbé vált.

    Egy nyugalmas kisváros volt a miénk.

    A munkába állásom után azonban egyik percről a másikra felpezsdült az élet, legalábbis a lakótelepünk környékén. Mintha egy láthatatlan lény életet lehelt volna bele.

    Az orvosi rendelő környékén egyre több autó parkolt, férfiak beszélgettek és cigarettáztak a ház tövében, sőt a várakozó szamarak száma is megnőtt. Hátukat helyben szőtt, színes takarók borították. Békésen álldogáltak, és a nyakukba akasztott vászonzsákból komótosan rágcsálták az eleségüket.

    Nem ehhez voltunk szokva.

    Feltűnt a hirtelen növekvő forgalom és az idegenek jelenléte. Néha már parkolni sem lehetett. Mindenkit kíváncsivá tett az új helyzet. Az ott lakók néha szóvá tették, hogy vége a nyugalmas életnek, most már mindenki itt horgonyozik le.

    – Ezek a férfiak lerakhatnák a betegeket és utána visszajöhetnének értük. Nem álldogálna itt ennyi ember, és nem zavarnák a nyugalmunkat! – mondták a szomszédok.

    Csakhogy akkor még nem volt telefon, nem lehetett üzenni, hogy készen vagyok, jöhetsz értem! Így aztán szépen türelmesen várakoztak, megbeszélték az éves termést, a napi híreket és cseverésztek bármiről, ami csak eszükbe jutott. Közben néha-néha feljöttek az emeletre, bekukkantottak az ajtón, majd amikor látták, hogy a feleségük vagy éppen a szomszédjuk még a váróteremben üldögél, szépen kimentek és folytatták az eszmecserét. Az ilyenfajta orvoshoz járás nekik is tetszett. Tudomást szerezhettek minden újabb történésről, és hírét vihették kis közösségükbe. Néha még üzletet is kötöttek. Hamar kiderült, kinek mije volt, és mire lett volna szüksége. Csak egy nyugodt és hosszas társalgás kellett, és máris megoldódtak az ilyesfajta ügyek is.

    Az átutazók és a város másik részén élő emberek szintén felfigyeltek a gyülekezetre. Nem szoktak hozzá, hogy azon a helyen ennyi embert, ekkora felfordulást lássanak. Egymás között össze is súgtak, és minden teketória nélkül feltették a kérdést:

    – Vajon mit mérnek ott?

    – Hát semmit! Ez egy új orvosi rendelő, nem egy új üzlet vagy lerakat.

    – Két nő dolgozik benne, az egyikük európai! – mondták némi büszkeséggel, mert európai nő nem igen volt a környéken.

    A hír futótűzként terjedt.

    A betegek a kisvárosból, valamint a környező falvakból, hegyekből-völgyekből érkeztek. Ki-ki a saját lehetőségei szerint. Volt, aki taxival vagy autóval, volt, aki egy szamár kíséretében, hosszas gyaloglás után jutott el a rendelőbe. A szamarak nagy szolgálatot tettek a Djurdjura változatos, dimbes-dombos tájain. Nemegyszer még súlyosabb betegeket is szállítottak, különösen akkor, ha olyan helyen lakott az illető, amelyet autóval nem lehetett megközelíteni.

    A mindennapi életben, vásárlásban, vízhordásban és a nehéz terhek cipelésében is segítettek, és mentek, amerre a gazdájuk irányította őket. Békés, nyugodt szamarak voltak, meg lehetett bennük bízni, már jól ismerték a sziklák között kanyargó, meredek, kitaposott ösvényeket.

    Az útvonalaik közé immár az orvosi rendelő is bekerült.

    Volt, aki már tudta, hogy egy doktornő nyitott rendelőt, a külföldi nő feltűnése azonban nagy kíváncsiságot keltett.

    – Ezt aztán nem hagyhatjuk ki! Ezt meg kell néznünk! – mondták sokan, és alkalomadtán fel is kerekedtek, gyakran családostól vagy szomszédostól, amolyan kiruccanásképpen. Az asszonyok, lányok szépen kiöltöztek. Akinek volt gyereke, hát azt is hozta magával. Sok idő lesz, mire végeznek! Nem akarták, hogy bármi is siettesse őket.

    Az ottani közösségben egy doktornő megnyugtatóan hatott az asszonyokra és a férjeikre is. Az asszonyok és lányok nyugodtan, őszintén beszélhettek problémáikról. Egy férfi orvos előtt esetleg restellték volna magukat, és az intimebb témákat mellőzték volna. Nők között viszont nem volt olyan téma, amiről ne lehetett volna beszélni. Mindenki jól járt. A betegek tabuk nélkül beszélhettek, a doktornő pedig egyre több páciensre tett szert.

    A magam részéről nagyon komolyan vettem a rám váró feladatokat.

    Először is felmértem a helyzetet.

    Már az első beszélgetés során világossá vált számomra, hogy a rendelő feladatai nem korlátozódnak egy átlagos körzeti orvosi rendelő teendőire. Bár nemrég nyílt meg, a doktornő elképzelései már nagyon pontosan kirajzolódtak. A feladatok között a megfázásos, hasmenéses betegségek gyógyításán túl helyet kap majd a gyermekgyógyászat, a nőgyógyászat és a kisebb sebészeti beavatkozások elvégzése is! Az injekciók beadásáról már nem is beszélve!

    – Ó! – Kissé megszédültem. Ilyen sokrétű ellátásra nem számítottam!

    A korábbi forgalom alapján nem gondoltam különösebben sok betegre. Négy-öt beteg délelőtt és ugyanannyi délután – számolgattam magamban. Hiszen a doktornő férje az első beszélgetésünkkor külön kiemelte, hogy „éppenséggel haza is mehetek majd, ha nem lesz beteg”.

    A gyógyászati ágak felsorolása után már nem voltam biztos abban, hogy munkaidőben sok szabad időm lesz. Na, de ugyebár nem is azért járunk el dolgozni, hogy munkaidőben süttessük a hasunkat!

    A feladatkör elméleti ismertetése után a gyakorlati teendők is szóba kerültek.

    1982-t írtunk.

    A kis hegyvidéki városban akkoriban szokásos, hagyományos gyógyászati eszközöket használtunk. Szinte minden újrahasználható volt. Csak egyszer kellett megvenni őket, és hónapokon át vagy akár évekig is lehetett használni őket.

    Az eldobható fecskendő akkoriban még alig volt elterjedt.

    A gyermekeknek szánt védőoltások és a sürgősségi injekciók kivételével, melyek már akkor is külön adagolt, egyszer használatos fecskendőkben voltak, nekem kell majd bekevernem az injekciós oldatot.

    Emellett minden egyes eszközt – injekciós tűt, fecskendőt, torokspatulát, a nőgyógyászati vizsgálatoknál használt spekulumot és kesztyűket – tisztítani, majd fertőtleníteni kell. A fertőtlenítésre eszközönként külön előírások vonatkoztak, amelyeket illett nagyon gyorsan elsajátítanom. Az erre vonatkozó szabályokat nagy komolysággal alkalmaztam. Minden fertőzésveszélyt meg kellett előzni. Ez utóbbit becsületbeli ügyként kezeltem.

    Amíg én itt leszek, addig hanyagságból vagy nemtörődömségből eredő fertőzés biztosan nem lesz!

    A legtöbb időt a nőgyógyászati vizsgálatokhoz használt kesztyűk fertőtlenítése vette igénybe.

    Hát, mit ne mondjak, nőgyógyászati vizsgálatból volt jó pár naponta. A hasfájásos megbetegedések voltak a leggyakoribbak, nőknél, férfiaknál és gyermekeknél egyaránt. A második helyen a nőgyógyászati vizsgálatok álltak.

    Minden vizsgálat egy kesztyű … vagy kettő! Mert ha éppenséggel én is beszálltam a vizsgálatba, akkor két kesztyű használódott el!

    A kesztyűket használat után, vagy éppen akkor, amikor egy kis időm volt, alaposan ki kellett mosni, fertőtlenítőoldatba áztatni, majd megszárítani.

    Mikor kívül is, belül is megszáradt a kesztyű, a hintőporozás következett, ami külön türelmet igényelt. A kesztyűk rendkívül vékony gumiból készültek és nedves állapotban könnyen összetapadtak. Az összeragadt kesztyűket nem lehetett szétválasztani, kiszakadtak és mehettek a kukába. Ezért száradás után hintőport szórtam beléjük, majd belefújtam mindegyikbe, hogy a por egyenletesen eloszoljon, és a gumifelületek ne ragadjanak össze. Ezután kifordítottam őket, újra belefújtam, majd belül itt is behintőporoztam. A művelet végén a gondosan előkészített kesztyűket légmentesen záródó dobozba helyeztem, ahol a következő használatig várakoztak.

    Egy-egy fújás közben néha egy jó magyar mondás jutott eszembe, amin el is mosolyogtam és arra gondoltam: na, én is jól megtanultam kesztyűbe dudálni, méghozzá a szó szoros értelmében!

    A betegkartonok vezetése akkortájt még nem dívott azon a területen, így megkértem a doktornőt, vegyen egy nagy doboz kartonlapot, mert minden páciensről külön nyilvántartást fogunk vezetni.

    Természetesen ezek elkészítését, rendszerezését magamra vállaltam.

    Mindezek megbeszélésével, az eszközök bemutatásával és használatuk elmagyarázásával, valamint az első gyakorlati feladat elvégzésével (kesztyűk tisztítása) hivatalosan is megkezdtem asszisztensi pályafutásomat!

    Vagyis csak én hittem, hogy asszisztensi állásról van szó!

    A doktornő ugyanis a tudtomon kívül azt terjesztette rólam, hogy rezidens vagyok, és a szakmai gyakorlatomat végzem mellette.

    Kezdetben minderről semmit sem tudtam. Hogy is tudhattam volna? Valójában nagyon keveset értettem az előttem folyó beszélgetésekből. Én a doktornővel franciául értekeztem, ő pedig a betegekkel leginkább kabilul vagy arabul beszélt. Ezeken a nyelveken akkoriban már elboldogultam a hétköznapi helyzetekben, de a nyelvtudásom nem volt elegendő egy komolyabb beszélgetés árnyalatainak vagy egy betegség szakszerű leírásának megértéséhez.

    A hirtelen jött rezidensi státuszomból később félreértések is keletkeztek.

    Na de így már nemcsak egy, hanem két doktornő várta a betegek érkezését és gyógyítását a szép, napfényes lakásból kialakított orvosi rendelőben.

    UI: a képek az akkori lakásunk közelében, 2026-ban készültek.

  • Namíbia N°1

    Namíbia N°1

    Első éjszaka a vadonban

    Nincsen bakancslistám, még csak listám sincs azokról az országokról, amelyeket meg szeretnék látogatni. Általában az utazások találnak meg engem.

    Namíbia viszont egy evidencia volt.

    Nem is különösen gondolkodtam rajta, tudtam, hogy egyszer elérkezik az ideje. Az, hogy mikor csak részletkérdés volt, a hogyan viszont már foglalkoztatott. Az ország földrajzi adottságait és állatvilágát tanulmányozva, egyértelművé vált, hogy az utazást csak szervezett formában tudom és főként így is akarom megvalósítani. Szeretem a kalandokat, bátorságból sincs hiány, vakmerő viszont nem vagyok.

    A már bejáratott francia utazási irodám (Marco Vasco) gyorsan kézbe vette a dolgokat. Az iroda keddi indulást javasolt, amit én rögtön vissza is utasítottam. Kedden nem vagyok hajlandó utazni. Mivel egyelőre még dolgozom, az időt és a szabadnapokat hatékonyan kell beosztanom.

    A keddi utazás a következőket jelenti: szombat-vasárnap hétvége, izgulás, esetleg pakolás, de leginkább halogatás.

    Hétfő munkanap, amikor az ember már csak testben van jelen, a lelke, de főként az elméje már régen úton van, több ezer kilométerrel előrébb jár. Ja, és ott van még a pakolás, estére már akár a kapkodás is.

    Az ügyintéző, Pauline egy nagyon kedves hölgy volt. Tudom, hogy a személyre szabott utazás több munkával jár, de így jobban igazodik az igényeimhez. Végül sikerült elérnem, hogy az utazás brüsszeli indulással, az Ethiopian Airlines légitársasággal, egy szombati napon valósuljon meg. Elégedett voltam. Így már egészen másképp néz ki a dolog!

    A brüsszeli indulást azért emelem ki, mert az iroda francia, így az utazások mindig Párizsból indulnak. Nekem ez több időt, több költséget és főként több fáradtságot jelent.

    A namíbiai reptéren egy félénk, vékony, fiatal sofőr várt. Körülbelül két órámba telt, mire a reptéren sikerült megvásárolnom egy helyi SIM-kártyát. A vásárlás több fordulóból állt. Először egy nyomtatványt kellett kitöltenem. Amikor ez megvolt, a befizetéshez egy másik sorba kellett állnom, majd fizetés után a kártya átvételére egy harmadik sorba állhattam. Nagyon sokan voltunk. Mindenki tolakodott, a hosszú utazás után mindenki mielőbb szabadulni akart, de a telefonkártya nagy kincsnek tűnt, amiért bármit bevállaltunk.

    A sofőr fiú csendesen várakozott. Egyszer-egyszer kedvesen odabólintott, ami azt jelentette, hogy csak nyugodtan, ne aggódjak az idő miatt. A szemem sarkából rámosolyogtam. Az utazással járó stressz után tetszett ez a türelmes hozzáállás. Megnyugtatott. Az utazás előtti intéznivalók okozta feszültség teljesen eltűnt, és végre újra szabadnak és boldognak éreztem magam.

    Volt egy olyan sejtésem, hogy nagyon szép heteket fogok ebben az országban tölteni.

    Let’s go! Kezdődhet az utazás!

    Három nappal a körutazás előtt már ott voltam. Időt akartam hagyni az akklimatizálódásra, egy kis pihenésre és a teljes ráhangolódásra. Nekem mindenhez idő kell. Nem szeretek egyik pillanatról a másikra csak úgy belevágni új, ismeretlen dolgokba. Szeretem, ha minden lépésről lépésre történik. Egy európai utazás nem igényelt volna ráhangolódást, de tudtam, hogy Namíbia minden tekintetben más és különleges lesz. Minden egyes részletet meg akartam ízlelni és szerettem volna élvezi az átállás folyamatát. Pauline javaslatára három éjszakát a N/a’an ku se Lodge-ban töltöttem a Godavana vadrezervátum kellős közepén, a fővárostól, Windhoektól kb. 40-50 km-re. Pauline járt már ott. Teljes elragadtatással beszélt a helyről, és több ajánlat közül ezt tartotta számomra a legmegfelelőbbnek.

    Nem tévedett. Helyettem is jól választott.

    A vadrezervátumba érve különös fogadtatásban volt részem. Az út két oldalán népes medvepávián-családok vártak, néztek, ugráltak, makogtak. A hatalmas majmok látványa egy kissé meglepett. Mondhatnám úgy is, inamba szállt a bátorságom. Vigyázni kell velük. Az udvariassági szabályokat nem különösebben tartják tiszteletben. Önkényes módon veszik el azt, ami éppen megtetszik nekik. Puszta kézzel szembe szállni velük képtelenség. Még ha meg is próbálnám, az egyedek összetartanak és megvédik egymást. No, de nem vagyok én olyan harcias és főleg nem vakmerő!

    A fogadtatás után már semmi kétségem sincs afelől, hogy tényleg az afrikai vadonban vagyok.

    A recepción rögtön a nyakamba akasztottak egy sípot, melyet mindig magamnál kellett tartanom. Pávián vagy egyéb veszélyesnek titulált állat közelsége esetén jó nagyot kellett volna belefújnom. Akkorát, hogy a recepción is meghallják, és a segítségemre siethessenek.

    Nem igazán fogtam fel a szavak jelentését. Gondoltam, később majd megértem.

    Amikor a “szállodai szobámhoz” vittek, a síp fontossága egyből értelmet nyert.

    A szoba ugyanis egy, a vadon közepén álló, óriási házat jelentette. Teljesen beleolvadt a környezetbe és tisztes távolságra volt minden más emberlakta épülettől. Előre jelezni kellett, hány órakor szeretnék visszamenni a recepcióra, az étterembe vagy a közösségi helyiségekbe, hogy a sofőr értem tudjon jönni. Csak úgy gyalogosan nemigen ajánlották a sétafikálást.

    A házban telefon és külön vészjelző is a rendelkezésemre állt.

    Maga a ház csodálatos volt. Hatalmas ablakokkal, elöl-hátul teraszokkal teljesen beleolvadt a tájba. Úgy építették őket, hogy a legkevésbé zavarják a vadonban élő állatok mindennapjait.

    Megilletődtem.

    A kétszintes ház földszintjén két, saját fürdőszobával rendelkező hálórész, egy óriási nappali és egy óriási konyha volt. Nyomasztott a ház mérete.

    Felmentem az emeletre. Ott még vagy nyolc ember elszállásolására volt hely. Őszintén bevallom, hogy egy kicsit még féltem is. A nagy házból csak úgy el sem menekülhettem volna, hiszen kint még nagyobb veszély leselkedett rám.

    Miután az egész házat átellenőriztem, minden sarokba benéztem, és minden ágy alá bekukkantottam, szorosan a plédembe burkolózva nyugovóra tértem. A ház előtti lámpát égve hagytam, a sötétítő függönyöket pedig a szobámban behúztam. Csak egy kis rést hagytam, éppen annyit, amennyi elég volt arra, hogy éjszaka, ha hirtelen felriadnék azonosítani tudjam a körülöttem lévő tárgyakat. A sötétítőket semmiképpen sem mertem nyitva hagyni. Mégis mi történne, ha álmomból felrezzenve egy oroszlánnal vagy egy orrszarvúval néznék farkasszemet?

    A biztonság kedvéért a sípot az ágyba is magammal vittem.

    Gondosan becsúsztattam a hálóingem alá, sohasem lehet tudni alapon.

  • Hollandia

    Hollandia

    2026. július 18-21.

    Hosszú hétvégére Hollandia lett a befutó.

    A választás nem volt egyszerű. 4 teljes napra lehetett volna messzebbre is menni. Ez is volt a cél. Franciaország egészen Bretagne-ig, esetleg Hollandia. A legmesszibb távolságot 300-400 km-ben határoztam meg. Egyrészt ki akartam egy kicsit kapcsolódni, másrészt a nemrégiben vásárolt autómat is ki szerettem volna próbálni egy hosszabb úton.

    63 évesen megvettem álmaim autóját. A vásárlás nagyon rövid időn belül lezajlott. Az éves autószalon január 31-ig tartott, nekem viszont január 25-én jutott eszembe, hogy ki kellene használni a szalon nyújtotta promóciókat és venni kellene egy autót.

    A régi autóm is tökéletes volt a maga 13 éves létében. Sok ezer kilométert megtettünk együtt, jóban-rosszban. Szerencsére rosszból kevés volt, vagy valójában nem is volt igazán. A 13 év alatt még csak egy defektet sem kaptam. A vége felé tönkrement a klíma és alkatrészt kellett cserélni, de szerintem ennyi idő és használat után ez már bevállalható.

    Az új autóm teljesen más. Modern, szinte egyedül vezeti magát. (Nem, nem Tesla!) Ha bekapcsolom a tempómatot, a sebességkorlátozásokat észlelve lassít majd felgyorsít. Betartja a kötelező követési távolságot, és a felfestett sávok között tartja az autót. Ha csak egy kicsit a vonal közelébe kerülök, vagy netán ráhajtok, máris rándul a kormány és az autó újra a sáv közepére kerül. Csak sávváltáskor kell beavatkozni. Ha fáradt vagyok, jelez. Ha elengedem a kormányt, jelez. Arról nem is beszélve, hogy az automata sebváltóval a vezetés összehasonlíthatatlanul egyszerűbb. Nos, miután mindezt valamivel alaposabban kitapasztaltam, vágtam neki a hollandiai utamnak. 

    Első nap – Érkezés Nordwijkba

    Mivel Hollandia számos városában jártam már, a mostani választás Noordwijkra esett.

    A tengerparti város Leiden és Keukenhof közelében helyezkedik el, igazi üdülőhely, hosszú homokos tengerparttal, stranddal, éttermekkel, látnivalókkal és pezsgő élettel.

    Esetemben egy dolog hiányzik, mégpedig a nap és a jó idő.

    Az előző hetek kánikuláihoz képest 16–18 fok körül mozog a hőmérséklet. Megérkezésemkor még az eső is esett. Hideg van, fúj a szél. Az itteniek gyorsan elővették a hosszú nadrágot és a dzsekiket. Nem így képzeltem. Napozásról, esetleg az Északi-tengerben való fürdőzésről szó sem lehet. A parton a szél viszi az apró homokot, szemem-szám tele van vele. Elővettem a pulóvert, nadrágot, sálat …

    Na, ilyen egy nyári vakáció!

    Még jó, hogy Brüsszeltől 30 km-re eszembe jutott, hogy nagy valószínűséggel az egyik ablakot nem csuktam be, és visszafordultam, hogy megnézzem. Gyorsan egy esőkabátot, pulóvert és sálat is betettem az autóba magam mellé, csak úgy, de reméltem, hogy nem lesz rájuk szükségem.

    Második nap – Kirándulás Giethoornba

    Ettől függetlenül, vagy éppen ezért, a tegnapi napot kirándulással töltöttem. Ellátogattam egy mesekönyvből kilépő falucskába, Giethoornba.

    A falvacska – mert nem város, ezt a csónakvezetőnk többször is kihangsúlyozta – az 1700-as évek óta létezik és eredetileg tőzegbányász település volt. A hozzátartozó tavat és csatornákat az akkori lakosok kézzel vájták ki.

    A falu olyan, mint egy csipketerítő. A vékony szálak a csatornák, a teltebb minták a házak. Egy-egy földterületre általában egy ház épült. Kis, miniatűr szigetcsoportnak is lehetne nevezni. A legtöbb ház fából épült, körülötte füves terület és kert, és ami talán a legcsodálatosabbá teszi az egészet, az a rengeteg virág, leginkább hortenziák, melyek a lehető legtöbb színben pompáznak. A fehértől a sötétliláig a színpaletta szinte minden árnyalata felfedezhető.

    A házikókhoz – mert inkább házikók – egy-egy híd vezet át a csatorna felett. A faluban összesen 180 híd van! Kicsit megtévesztő is, hiszen minden gyönyörű, virágos és színes, az ember pedig a nagy fényképezés közepette könnyen elveszítheti az irányt, ami természetesen velem is megtörtént.

    Egy egyórás hajókázással – vagy inkább csónakázással kezdtem a kirándulást. A nagy csónakban mindössze hatan voltunk. Két pár, a csónakvezető, aki egyben az idegenvezető is volt, és én.

    Nagyon hamar kiderült, hogy a mögöttem ülő pár magyar volt. Én háttal ültem nekik, a derekam is éppen fájt, így még csak hátra sem fordultam, hogy köszöntsem őket. Ők spontán és élvezettel beszélgettek, kérdéseket tettek fel a csónakvezetőnek. Nemcsak a derekam miatt nem fordultam hozzájuk. Tudtam ugyanis, hogy amint megtudják, hogy én is magyar vagyok, már nem beszélnek olyan szabadon. Érdekeseket kérdeztek, szívesen hallgattam őket és közben fényképeztem.

    A csónakvezető tanácsokat adott: ebbe az étterembe látogassunk el, azt a házat meg a templomot nehogy kihagyjuk. Tanácsokkal felvértezve közeledtünk a végállomáshoz, mire a hölgy egy sóhaj kíséretében ennyit mondott:

    – Nos, itt aztán magyarokkal biztosan nem fogunk találkozni!

    Hátra a derekam miatt nem fordultam, viszont a kezem felemeltem és annyit mondtam:

    – Kivéve engem!

    Ez a rövid kis mondat nagy nevetést váltott ki!

    – Hát Ön is magyar? Hát miért nem szólt? – kérdezték.

    Pár percig még beszélgettünk, bemutatkoztunk egymásnak, néhány ötlettel gazdagítottuk egymást, majd elindultunk szépen a meseország felfedezésére.

     Bejártam az egész falut.  Megnéztem mindent, amit csak lehetett, ámuldoztam a gyönyörűségtől, mert aki érzékeny a szépségre, ott csak ámuldozni tud, majd megebédeltem. Ekkorra már eléggé elfáradtam. Nagy lendülettel vettem az irányt a parkoló felé. Mivel a falu teljesen autómentes, több óriási parkoló áll a látogatók rendelkezésére, teljesen ingyenesen.

    Nekem a főúthoz legközelebb eső parkolóban sikerült parkolnom.

    Már egy ideje mentem, amikor ráeszméltem, hogy szépnek továbbra is szép minden, de mintha ezen az útvonalon még nem jártam volna! A legjobb megoldásnak a hátraarcot tartottam, de egy idő múlva megint az volt az érzésem, hogy erre még nem jártam. A 180 híd elég nagy lehetőséget ad a sétafikáláshoz!

    Megkérdeztem egy embert, aki rossz irányba küldött, így onnan is visszafordultam.

    Újabb fél óra séta után megkérdeztem egy másik embert, aki a térképen megnézte, hol van a templom, amelytől úgy véltem, már tudok tájékozódni. Természetesen a telefonom lemerült, a töltőt pedig az autóban hagytam, mert nem akartam cipelni! (Újabb elhatározás – pedig már nagyon sokszor elhatároztam: a töltőt mindig magunkkal kell vinni!)

    Egy ideig megint mentem, de a templom csak nem került elém. Végre aztán megláttam, de mivel több út indult onnan és már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy merre is kellene mennem, megint segítség után néztem. Szerencsémre két biciklis rendőrt fedeztem fel a tömegben. Egyikük elmagyarázta, merre is kell mennem. Még az a jó, hogy azt tudtam, hova kell megérkeznem. Eléggé kifáradtam, még a lábam is feltörte a szandálom, mire célba értem.

    A visszaút kellemesen telt el, de jól esett már ágyba bújni.

    Harmadik nap – Nordwijk

    A mai napot egyelőre a beszámoló írásával töltöm. A szálloda előtt van egy kis előkert, asztallal, fotelekkel. Ide ültem ki. Kihoztam a társalgóból néhány párnát, nadrágot, pulóvert, sálat vettem fel, és itt kint írok.

    Süt a nap, de fúj a szél. 19 fok van. Fürdés ma sem lesz!

    A járdán elhaladó emberek benéznek, mosolyognak és köszönnek. Eddig leginkább kutyát sétáltató embereket láttam. Mindenki jól felöltözve, dzsekiben, nagy pulóverekben.

    Hollandia különben egy nagyon szép ország. Szeretek idejönni. Az emberek szívélyesek, mosolygósak, humorosak, szeretnek élni, mulatni.

    A szállodához tartozó vendégházban lakom. Kényelmes, aránylag nagy a szoba és a fürdőszoba. A földszinten egy nagy nappali van, tévével, teakonyhával. Eddig még senkit sem láttam itt, persze az emberek nem azért jönnek, hogy a nappaliban üldögéljenek.

    Sokan kerékpárokkal érkeznek és nagy túrákat tesznek. Hollandiában rengeteg a kiváló minőségű kerékpárút. Keresztül-kasul szelik az egész országot. Vezetés közben szinte jobban kell figyelni a biciklisekre, mint az autósokra.

    Igaz, hogy egyelőre itt üldögélek és írok, viszont szívom a jó, jódos tengeri levegőt, mert az hidegben is igen jó illatú. Érzem a szélfuvallatokat, itt a szélvédett helyen is, látom a szép növényeket, leginkább muskátlit és levendulát, és hamarosan készülök a városban is egy kört tenni. A szabadságba ez is belefér. A rohanó hétköznapokban nincs ilyenre időnk. Most ez jól esik így is.

    Holnap már megyek haza, de még valószínű megállok valahol, ha már napozni, fürdeni úgyse, alkalmas az idő.

    Nincs miért sietni!

  • Virágok bűvöletében N°1

    Virágok bűvöletében N°1

    „Árvácska eladó”

    Ez az út az akkori lakásomhoz képest távolságban mindössze 500 méter volt. Amit azonban az útért cserébe kaptam, messzemenően túl lőtt az érte tett távolságon.

    Egy súlyos betegség kellős közepén, életkedvtől, motivációtól nagyon távol állva talált rám a közeli iskolában a “Virágművészet” elnevezésű kurzus. Hetente két este szeptembertől júniusig. Nagy kihívás volt abban az időben, amikor még az utcára is nehéz volt lemenni, de lementem és beiratkoztam.

    Váratlanul csodás világba csöppentem. Hetente kétszer, az elméleti oktatáson túl, gyönyörű virágokból alkottunk, egy nap egy csokrot, egy nap egy kompozíciót. A csoport körülbelül 20-25 főből állt. Mindenkit más motivált. Egy volt bennünk a közös, el szerettünk volna merülni a virágok, növények adta csodavilágba és alkotni a végtelenségig.

    Nálam a virágok szeretete gyermekkorban kezdődött.

    Anyai Nagyanyám kertjében a legelső tavaszi virágtól a legutolsó őszi virágig minden megtermett. Különösen nagy szakértője volt az árvácska virágnak. Otthon, saját maga oltotta be őket és hozott létre szebbnél szebb, színes virágokat, majd büszkén vitte a piacra. Az utcára néző szobaablakban pedig mindig kint volt egy kacskaringós írással írt kis füzetlap:

    “Árvácska eladó”

    A Nagymamám 1904-ben született.

    Abban az időben, az én gyermekkoromban még ilyen volt a világ.

    Emlékszem ahogy a tavasz elején kerestem a gyöngyvirágokat, vagy a tél végén söpörtem le a havat a még fagyos földről, hogy a hóvirágot, később az ibolyát megtaláljam.

    A Nagymamámnál töltött gyermekkorom virágok közt telt el. Az évszakok, hónapok, sőt hetek múlását is nyomon követhettük egy-egy virág megjelenésével vagy elhervadásával. Lestem mikor nyílik már a tulipán, és rögtön letörtem a legelső virágzó orgona ágat.

    A kurzus hangulata rövid időn belül magával ragadt.

    Észre sem vettem és már egy csokrot vagy egy kompozíciót tartottam a kezemben. Nos, nem mindig voltak tökéletesek, de a virágok szépsége elfeledtette az imperfekciót. Az idő a kurzusok alatt teljesen megállt. Belemerültem az alkotásba, elfeledvén minden bút és bajt. A képességeim fejlődésével az egészségi állapotom is egyre jobb lett.

    Az alkotás örömét a hazavitt virág hosszabbította meg. A heti egy csokor plusz egy kompozíció rövid időn belül betöltötte a lakást. Mivel friss virágok voltak, előfordult, hogy három hétig is jó állapotba maradtak. Mindenütt virág volt, még a mellékhelységben is! 😊 Igaz, elhatároztam, hogy majd a következőt elajándékozom, de csak nem tettem, megtartottam és magam gyönyörködtem benne.

    Ez a szenvedély azóta is tart.

    Ugyanazt a kurzust már többször, több tanár oktatásában is elvégeztem. Mondhatni, már visszatérő vendég vagyok. Először a vizsgát halasztottam el, így következő évben ismételhettem. Majd született egy új szabályzat, a vizsgától függetlenül bárki többször is elvégezheti az adott tanévet. A program modulonként ugyanaz, a két tanár is a régi, viszont a virágok, az ötletek, az alkotások folyamatosan változnak és fejlődnek. Nem lehet megunni őket.

    A kurzus mellett, neves virágművészek által adott workshopokra is járok rendszeresen. Elképzelhetetlen az a végtelen fantázia, amivel ezek a művészek dolgoznak és képesek egyfolytában újat alkotni.

    No de ez már egy következő bejegyzés lesz!

    UI: Az árvácskák gyermekkorom óta szerves részei az életemnek. Minden évben ültetek egy pár ládával, hogy ősztől tavaszig virágba borítsák a teraszom, és a csodálat mellett, igy tisztelegjek szeretett Nagymamám emlékének.

    (Belgiumban az árvácskák ősztől tavaszig virágzanak.)

  • Bőrönd N°1

    Bőrönd N°1

    Segítek! – mondta… Aztán eltűnt.

    Tavaly óta a bőröndömre is vigyázok!

    Mert tavaly konkrétan az utazások során magunkkal vitt legnagyobb méretű dolgot, magát a bőröndöt hagytam el, mégpedig a párizsi reptéren!

    Brüsszelből az Eurostar nagysebességű vonatával jutottam el a párizsi Charles de Gaulle reptérre. Egy vállalkozó szellemű fiatalember, aki mellettem ült a vonaton, felajánlotta, hogy segít a cipekedésben. Nekem pont fájt a derekam, így nem nagyon kérettem magam. Átengedtem neki a nagybőröndöt, emelgesse csak!

    A pályaudvartól a liftig egymás mellett haladtunk, majd ő előretolakodott, és beszállt úgy a liftbe, hogy közte és közöttem legalább még 20-30 ember volt. Nem értettem a sietségét, de gondoltam, majd észreveszi, hogy lemaradtam és megvár fent, a lift mellett. 

    Mire felértem a következő lifttel, a férfinak és vele együtt a bőröndömnek hűlt helye volt.

    Néztem jobbra, néztem balra, forogtam, lábujjhegyre emelkedtem, de nem láttam egyiket sem. Az első percek teljesen szürreálisnak sőt még viccesnek is tűntek, de körülbelül fél óra múlva a helyzet már inkább aggasztó volt, mint vicces. Álltam a lift előtt a peronon és nézelődtem, de sem a bőröndömet, sem a férfit nem láttam.

    Lementem újra a lifttel, függetlenül attól, hogy nem láttam semmi logikát abban, hogy visszamenjen oda, ahonnan indultunk. Még a szállodákat kiszolgáló kisvasút felé is elnéztem, mivel említettem neki, hogy szükségem lesz rá. De aztán gyorsan vissza is fordultam, mert az a hely messze volt a lifttől és csak a lift volt az a pont, ahol mindketten biztosan megfordultunk.

    A reptéren éppen akkor nagyon kevés utas volt, így be lehetett látni szinte az egész teret. A férfi, és/vagy a bőröndöm sehol, biztonsági személyzet úgyszintén.

    Felhívtam a fiam, és megkérdeztem, mit tegyek?

    Itt állok a reptéren egy hosszú utazás előtt, és a bőröndöm, tele ruhával eltűnt. Mit lehet ilyenkor tenni?

    A fiam röviden megadta a pragmatikus választ: Utazzál el és majd ott veszel magadnak ruhákat, meg minden mást amire szükséged lehet!

    Hangosbemondó a közelben nem volt, és messzire nem mertem elmenni, nehogy éppen akkor legyen ott a férfi. Ha lett volna hangosbemondós lehetőség a közelben, akkor is mit mondathattam volna be?

    – Kérem azt az ismeretlen férfit, aki a Brüsszel-Párizs útvonalon mellettem ült a vonaton és elvitte a bőröndömet, azonnal hozza vissza???!!!

    Egy idő után 2-3 biztonsági őr tűnt fel. Odamentem hozzájuk, majd kissé kínosan elkezdtem a mondókámat.

    – Tisztelt urak! Nagyon furcsát fogok most mondani Önöknek! Valaki felajánlotta, hogy segít vinni a bőröndömet, majd eltűnt vele! Mit lehet ilyenkor tenni???

    Az arcukon némi meglepődést láttam, az egyikük még oda is súgta a társának: Szegény nő, ellopták a bőröndjét!

    De ezen kívül sem konkrét választ, sem javaslatot nem kaptam tőlük. Kérdezték, mi a neve a férfinak? Fogalmam sincs. Nem mutatkozott be, mielőtt elvitte volna a bőröndömet! Még azt sem tudtam igazán, hogyan néz ki. A vonaton mellettem ült, de nem őt nézegettem!

    Végül, talán 45 perc múlva, egyszer csak megpillantok egy férfit, aki támolyog a tágas csarnokban a bőröndömmel!

    Én még mindig a lift előtt álltam, mert ez a hely tűnt a leglogikusabbnak. Ahogy közelebb ért, és teljes bizonyossággal felismertem a bőröndömet, szinte rárontottam!

    – Mit csinál? Hol volt? Hova ment? Miért ment el? Miért nem várt itt a liftnél???

    Össze-vissza hebegett-habogott. Azt mondta, hogy amikor látta, hogy lemaradtam, elment megkeresni, de nem talált.

    Hogy talált volna meg, amikor én a következő lifttel már jöttem is fel?

    Kereste ő is a hangosbemondó pultot. Körbejárta a repteret és meg is találta. Azt ajánlották neki, keressen csak még egy ideig, és ha nem talál, menjen vissza.

    Végül az volt a terve, hogy a talált tárgyaknál adja le a bőröndömet.

    Mégcsak az kellett volna, hogy talált tárgyként felrobbantsák a bőröndöm, benne a három hétre való öltözetemmel!

    Azóta, ha fáj is a derekam, a bőröndömet nem hagyom senkire.

    Viszem, húzom, emelem én magam!

    UI: A szállodába érve, kinyitottam a bőröndöt, és mindent kipakoltam belőle.

    Minden egyes cuccot széthajtogattam, kiráztam, elölről hátulról belülről megnéztem, nehogy olyasmit vigyek ki az országból, amit valaki időközben a bőröndömbe tett!

    Szerencsére nem találtam semmit.

    Aztán csak ültem az ágy szélén és örvendtem. A bőröndömnek meg a személyes dolgaimnak.

  • 🇨🇳 Kína – Érkezés Pekingbe

    🇨🇳 Kína – Érkezés Pekingbe

    Senki sem várt a reptéren

    A kínai utazás nem volt betervezve. Nem volt bakancslistás, nem volt különösebb vágy iránta, egyszerűen csak jött.

    Utazásokat nézegettem a kedvenc, immáron megszokott, párizsi székhelyű Marco Vasco utazási iroda honlapján . Leginkább Bolívia és Argentína felé kacsintgattam, amikor a rendszer feldobta a “Kína legnagyobb városai vonattal” nevű utazást. A “vonat” egyből felkeltette az érdeklődésem. Vonattal sorba látogatni Kína legjelentősebb, legnagyobb városait érdekes lehet. Enyhe izgalom járta át testem. Rögtön elkezdtem a képeket nézegetni. Felhőkarcolós városok, történelmi építmények, és tájak. Zöldellő mezők, rizsföldek mellett, hegyvonulatokban, folyók mentén elhaladó nagysebességű vonat. Ez már valami, gondoltam. Egy ilyen utazásra szívesen elmennék.

    A kapcsolatfelvétel, dátum kiválasztás, egyéni kívánságok megbeszélése nem tartott sokáig. Az iroda extra gyorsan dolgozik. Néha talán még olyan érzés is felmerül az emberben, hogy siettetni akarják a döntést. Valószínűleg ebben is van valami.

    A csoport Párizsból indul, ami nekem mindenféleképpen kitérő, plusz idő és plusz költség. Igaz, Brüsszelt közvetlen nagysebességű Eurostar járat köti össze a párizsi Charles de Gaulle reptérrel, de az utazás bőröndökkel, fáradtan nem a legkényelmesebb. A legkellemetlenebb a visszaút. Az érkezési idő függvényében kell a visszautat lefoglalni, a jegyet megvenni. Muszály elegendő időt ráhagyni, mivel azért legtöbbször a gép sem ér be percre pontosan, és a csomagok átvétele is tarthat tovább, mint ahogy azzal számolunk. Legutóbbi utazásomkor, amikor Szamarkandból jöttem vissza, majd 3 órát vártam a reptéren. Jó, bevallom elég kényelmes körülmények között, mert bementem egy szálloda lobbijába, de a fáradtság és az otthon hívásó szava nagyon is érezhető volt.

    Emellett a programot olvasgatván arra is rájöttem, hogy az érkezés napján, a reptérről egyenesen az első programra viszik a turistákat. Ezt kicsit túlzásnak tartottam. Egy ekkora utazás már eleve nagy fáradtsággal jár. Dolgozó ember lévén – és Murphy törvényét is figyelembe véve, miszerint szabadság előtt mindig nagyon sok a munka – szinte éjszakába nyúlik, mire a feladatot sikerül átadható állapotba helyezni. Aztán még ott van a csomagolás, ami esetemben mindig sok időt igényel. Valahogy képtelen vagyok egy normális, minden fontos dolgot tartalmazó, közepes nagyságú bőröndöt összepakolni. Mindig sok mindent vinnék, és viszek is, de általában a legfontosabbakat itthon hagyom. A hosszú évek alatt és a számtalan utazás végett ehhez már hozzászoktam, és mint egy jellembéli hibát könyvelem el. Most már csak pár dologra fokalizálok, az útlevélre, a címekre és a bankkártyákra. A többi mellékessé törpül.

    Vagy mégsem???

    A bőröndömre is nagy figyelmet fordítok és különösen vigyázok. Ennek is megvan a maga története: tavaly a párizsi reptéren egy segítőkész idegennel együtt közel egy órára eltűnt a bőröndöm. De ez már egy másik történet…

    Az utazással járó fáradtság szintén azt indokolja, hogy legalább egy fél napot tudjak pihenni, és úgy vágjak neki a kalandoknak. Ezért is döntöttem úgy, hogy a kínai körút elkezdése előtt már 1 nappal meg akarok érkezni, kicsit pihenni és akklimatizálódni.

    Az egyezkedés ezért brüsszeli indulással és 1 nappal előbbi érkezéssel kezdődött. Az elején volt néhány kifogás, de számomra egyértelmű volt, vagy így, vagy sehogy.

    Sikerült olyan repülőjáratot találni, ami nekem is megfelelt, majd nagyon rövid időn belül megkötöttük a szerződést.

    Az utazás napja május 21-re esett. Brüsszel-Hongkong-Peking.

    A megbeszéltek szerint Pekingben várnak a reptéren, majd abban a szállodában leszek elszállásolva, ahol a csoport is tartózkodni fog. Ezzel az elképzeléssel nem is volt semmi probléma. Nem először utazom ilyen felállásban, részemről teljesen rendben volt minden.

    A meglepetés akkor ért, amikor közel 20 órás utazás után senki sem várt a reptéren.

    A gép leszállása után legalább 1-1,5 órát töltöttünk még a reptér területén. Egy pillanatra fel is ötlött bennem a gondolat, hogy a rám váró emberke nehogy megunja a várakozást és elmenjen, azt gondolva, hogy nem érkeztem meg!

    Mondanom sem kell, hogy a pekingi reptér óriási. Minden kiválóan szervezett. Az útlevélvizsgálat az óriási tömeget figyelembevéve rövid időn belül lezajlott. Onnan pedig már csak mentünk előre. Azt nagyon nem lehetett tudni hova jutunk, de követtük a tömeget. Ilyenkor az a legjobb trükk. Fél úton egy kissé zavarodott német férfi kérdezte tőlem, hogy beszélek-e németül? Megkérdeztem tőle angolul, mi a probléma? A bőröndjeit kereste. Bőröndöt viszont idáig egyet sem láttam. Mindenki csak a kézipoggyászaival közlekedett. Nekem is furcsa volt, hogy nincs bőrönd, de úgy voltam vele, ha másoknak sincs, én sem esek kétségbe, majd csak felbukkannak valahol. Mint kiderült, vonatra kellett szállnunk, és körülbelül 15-20 perc után eljutottunk a reptér másik részébe. Itt már láttuk a kivetítőkön, hogy hol találhatjuk meg a bőröndjeinket. A német férfi közben eltűnt, de biztosan ő is célba ért.

    A gyaloglás és a várakozás közepette többen is megszólítottak. Furcsa módon többen ír nőnek véltek, mint ahogy mondták a szemeim miatt. Ezen kissé elmosolyodtam minden alkalommal, ugyanis utazás előtt kötőhártyagyulladásom volt, és a szemeim még meglehetősen pirosak voltak! Lehet, hogy ezek a kissé dagadt, piros szemek emlékeztették őket az írországi hölgyekre. Volt, aki csak simán angolnak nézett, de volt olyan is, aki egyenesen új-zélandinak gondolt!

    A bőröndömet probléma nélkül megtaláltam, majd ismét követve a tömeget, lassan-lassan kijutottam a vámterületről. Nagy szemekkel kerestem a rengeteg kis táblát tartó ember között az én emberemet. Végig néztem egyszer, majd visszafordultam és végig néztem még egyszer. Sem a nevemre, sem az utazási irodára utaló kiírást nem láttam. Az első gondolatom az volt, hogy szerencsémre legalább pisilni elmentem és most a csomagokkal nem kell bajlódva messzire mennem és esetleg az éppen most érkező emberkét elszalasztanom. Ez a gondolat egy pillanatra megnyugtatott.

    A következő pillanatban viszont arra gondoltam, hogy a helyzet nem a legmegnyugtatóbb. Itt most cselekedni kell. Itt vagyok a pekingi reptéren, közel 20 órás utazás után, egyedül. Láthatóan senki sem vár. Vettem ugyan egy Maya e-Sim kártyát, de csak internetet szolgáltat. Beszélgetési időt nem vettem, mivel biztos voltam abban, hogy Kínában nem fogok órákat kínai emberekkel kínaiul cseverészni.

    A nagy szerencsét az jelentette, hogy az utazási iroda által, az utazás előtt pár nappal megkapott utazási naplót nemcsak, hogy elhoztam magammal, hanem a kézitáskámban is volt. Ezt a tényt nagyon ki kell emelnem, mert nem egyszer előfordult már, hogy pont ilyen fontos dokumentumot felejtettem otthon, vagy úgy eltettem a csomagjaim egyikébe, hogy mindet ki kellett pakolnom, hogy megtaláljam.

    Rettenetesen büszke voltam saját magamra. Halál nyugalomban, belenyúltam a táskámba, és egy könnyed mozdulattal kihúztam belőle az életmentő dokumentumot. Akkor, abban a pillanatban még nem tudtam, hogy mit is használhatok fel belőle, de abban biztos voltam, hogy ha mást nem, hát a szálloda címét tudni fogom. Természetesen, fejből semmit sem tudtam, sem a szálloda nevét, sem semmi mást. Egyelőre csak a saját nevem és az utazási iroda nevét tudtam kívülről.

    Nagyon gyors helyzetfelmérés után odamentem az információs pulthoz, odaadtam a füzetet és megkértem őket hívjanak fel egy telefonszámot. A füzet, az utazási napló franciául volt megírva, szerintem fogalmuk sem volt, hogy mi az, vagy mit tartalmaz, és különben sem telefonálhatnak, mert van ugyan telefonjuk, de az hivatali telefon és csak a reptéren belül használható.

    Néhány turistacsoport még a reptéren tartózkodott, közöttük voltak azok a személyek is, akik engem ír nőnek néztek. Odamentem az idegenvezetőjükhöz, de hamar lerázott. Megpróbáltam egy másikat elkapni. Persze közben a csomagjaim huzigáltam, jobbra-balra, nem mertem bárhol egyedül hagyni őket, az egyik szemem pedig folyamatosan kis táblával érkező embereket figyelte. Ez a második hölgy már sokkal készségesebb volt. Meghallgatott, a kezemben lengetett utazási naplót elvette tőlem, és megmutatta melyik telefonszámot kell felhívni, amit fel is hívott. A vonal másik végén egy helyi utazási iroda franciául beszélő hölgye beszélt. Elkérte a nevem és biztosított arról, hogy hamarosan jönnek értem. A segítő hölgy annyira talpraesett volt, hogy azt mondta a telefonba és nekem is, hogy a reptéri kávézóban fogom várni az értem küldött embert. Ez nagyon jó ötlet volt, mivel a reptér ezen a részén nincsenek padok vagy más ülőalkalmatosságok, és az erőtartalékom legvégén jártam.

    Megnyugodva, elfoglaltam egy helyet, csomagjaimat szépen magam köré rendeztem, és vártam.

    Pekingről annyit már tudtam, hogy egy hatalmas, több tízmilliós metropolisz. Magyarország területének körülbelül egyhatodával egyenlő. Emellett nagyon kevesen beszélnek angolul, vagy más idegennyelven. Nem számíthattam teljes bizonyossággal arra sem, hogy egy latin betűkkel leírt szállodanevet mindenki felismer majd. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert a szálloda nevét csak európai nyelven tudtam volna mondani, vagy mutatni, kínaiul nem.

    Első lépésben a ChatGPT segítségével lefordíttattam a szálloda nevét és címét kínaira.

    前門建國飯店
    宗安路175號
    西城區
    北京

    Majd egy jó óra, másfél óra után, amikor már nagyon-nagyon fáradtnak éreztem magam, megkérdeztem tőle, mennyi időre van a szálloda a reptértől. Csak azért, hogy meg tudjam saccolni, mikorra érhet ide az értem jövő ember. A válasz 45-50 perc volt! Hát azt már bőven túlléptük.

    Volt olyan gondolatom, hogy fogok egy taxit és elmegyek a szállodába. Viszont arra is kellett gondolnom, hogy mi lesz, ha az ember megérkezik értem és nem talál. Telefonon nem voltam elérhető, sőt a belga számomat sem tudta senki.

    Még várakoztam talán egy fél órát, és akkor felkeltem, hogy valaki segítő lényt keressek magamnak. A kávézóban csak kínai emberek voltak, a telefonjaikba merülve. Volt, aki olvasott, aki beszélgetett, aki játszott vagy filmet nézett. Most kit kérjek meg? Más megoldás ugyanis nem volt, csak egy kínai telefonnal rendelkező, kínaiul beszélő ember segíthetett. Végül is egy olvasó férfit választottam, aki egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd nagyon gyors, heves kézmozdulatokkal értésemre adta, hogy húzzak el onnan.

    Ez gyors volt! – gondoltam.

    A következő áldozat egy fiatal kínai nő volt, aki ugyan dolgozott, írt a laptopján, de a fáradtság és a nyomokban fel-fel tűnő hisztéria jelei elfeledtették velem az udvariasságot. Nos, jó választás volt. A hölgy figyelmesen meghallgatott és felajánlotta a telefonját. Máris tárcsázta az első számot, ami most nem válaszolt. Ez kissé aggasztóan hatott rám, de volt egy második, így kértem, hívja azt. A vonal végén egy franciául is beszélő hölgy jelentkezett. Tudta, ki vagyok, vagyis nem tudta, hogy ki vagyok. Értesült a pekingi reptéren való várakozásomról a kolléganőjétől, viszont azt mondta, hogy nem vagyok fent a listájukon, így nem tudja ki vagyok, és segíteni sem tud.

    Nem erre az információra számítottam! A maradék erőmmel gyors döntést kellett hoznom.

    Vagy itt maradok a pekingi reptéren és várok a nagy semmire, vagy szerzek egy taxit és elmegyek a szállodába. Ez utóbbi mellett döntöttem. Taxit szerezni nem volt egyszerű dolog. Először is meg kellett találni, hol vannak a taxik. Természetesen nem a kijárattal szemben, látható helyen. No de, ebben a kínai hölgyemény nagy segítségemre volt. Pillanatok alatt átvette az irányítást. Elkapta az egyik bőröndöm, és sorra kérdezte a biztonságiakat, merre vannak a taxik. Rövid időn belül meg is találtuk őket.

    Nagy türelemmel és figyelemmel elmagyarázta a sofőrnek, hová szeretnék menni, az én kínai fordításom alapján megmutatta neki a címet és a szálloda nevét. A sofőr, egy fiatal srác, beírta a címet a navigációs rendszerbe, és biztosította a hölgyet, hogy megtalálta a címet, nem lesz probléma.

    Hálásan köszöntem el a hölgytől. Nagyon örültem, hogy végre valaki segített és talán hamarosan a szállodában leszek. Az elköszönésünk nagyon gyorsan történt. Én szinte beugrottam a taxi hátsó ülésére, mert éreztem a hálától, a megkönnyebbüléstől és a fáradtságtól feltörő könnyeket. Az eleje ki is gurult a szememből. A koromban már csak nem akartam sírással és zokogással búcsúzni attól, aki a segítségemre volt. Kellett egy 10 perc, mire sikerült összeszednem magam.

    A feladat első része megoldódott.

    Ülök a taxiban, de azért felmerült bennem a kérdés, mit teszek, ha nem az a szálloda lesz, ahova mennem kell? Ha valami külvárosi lebuj helyen akar kitenni a sofőr? Mivel már tényleg nagyon fáradt és kimerült voltam, eldöntöttem, akármi is lesz, kiveszek egy szobát és kialszom magam. Utána jöhet a többi.

    Szerencsére a jó szállodába vitt a taxis. Készpénz is volt nálam, így a számlát is rendezni tudtam. A szállodában pedig már vártak. Eljönni értem ugyan nem sikerült, azt viszont tudták, hogy megérkeztem és itt kellene lennem. A recepcióról rögtön felhívták az embert, akinek jönnie kellett volna értem. Várhattam volna! Shanghaiban volt, de megígérte, hogy másnap délután ott lesz és felvesz a csoport első programjára engem is.

    Természetesen mindezt sűrű bocsánatkérések közepette tette, de azért nem bocsátkozott túlságosan hosszú magyarázkodásba. Elég gyorsan rövidre zárta az ügyet. Megtörtént, jó helyen vagyok, a taxi árát természetesen visszatérítik, és holnap jön értem.

    Addig is pihenjek és nézelődjek a környéken!

    Na, akkor most már jöhet Kína!

    Kezdődhet az utazás!

    Vélemény, hozzászólás?