Goa – A természet lágy ölén – béka minden mennyiségben
2011
Éppen csak elfoglaltam az új lakosztályom.
A teljes beilleszkedés és a helyi hagyományok megismerése reményében egy indiai családnál béreltem szobát. Az indiai családból félig indiai lett, a szobából pedig egy különálló házikó. Mint kiderült, az indiai úriember felesége szlovén/svájci származású volt, de tökéletesen beilleszkedett az indiai mindennapokba.
A ház aranyos volt. Egy tető alatt, egy légtérben egy tágas szoba, majd a félig leválasztott mellékhelyiségek.
Nagyon is tisztában voltam a természet közelségével. A ház egy számomra dzsungelszerű környezetben volt. Természetesen kicsit túlzok, de akkor úgy éreztem. A “város” központjától egy erdős, bozótos részen keresztül lehetett a házhoz eljutni. Város sem volt igazából, hanem inkább faluféle, de nevezhetjük kisvárosnak is.
Benaulim a tisztes neve.
A hosszú utazás után még csak kóstolgattam a terepet.
A kis ház a nagy ház mellett volt. Előtte gyümölcsfák és rizstáblák, mellette és körülötte pálmafák, gyümölcsfák és a háziak nagy, indiai stílusban épült háza.

Minden rendben volt, gondozott, tiszta kis házikó.
Vittem magammal egy szúnyoghálót, amit az ágy fölé lehetett felszerelni. Elég sok utánajárásba került. Nem volt készleten sehol, a patikus is úgy rendelte meg. A háziúr fel is szerelte.
Azt hittem, ennyi elég is lesz, de egy trópusi környezetben a szúnyogon kívül még nagyon sok más állatfaj is megtalálható. Engem leginkább a kígyók esetleges jelenléte aggasztott. Valahogy nem tudok megbarátkozni velük. Sőt, nemcsak megbarátkozni, de valóban látni sem szeretem őket. Irtózok, rettegek tőlük.
A házikót szépen szemügyre vettem. Mindenhová benéztem, plédeket, ágytakarókat felemelgettem, fiókokat kihúztam, a felszerelt szúnyoghálót gondosan betűrtem a matrac alá. Elégedetten néztem szét. Úgy éreztem, ezen a helyen, ebben a házikóban simán lehúzok egy hónapot.

Az első meglepetés az első WC-használat előtt ért. Máig sem tudom, miért, de úgy gondoltam, lehúzom a WC-t mielőtt bármit is tennék. A meglepetéstől egy hatalmasat ugrottam, még jó, hogy a fal mögöttem volt, így nem estem el!
A hófehér WC-kagylóban egy körülbelül 20 centisre kinyújtózott békát pillantottam meg. A WC pereme alól tűnt elő.
A béka ellen akart állni az erős vízsugárnak. Szerencsétlen teljes erejéből kapaszkodott a csúszós WC-csésze falán, nem akarta, hogy az alatta tátongó lyuk beszippantsa. Valószínűleg még nyögött is, annyira igyekezett. A két első lába a perem alatt volt, a két hátsó meg már szinte a lyuk szélén. Nagyon erősen kapaszkodott. Nem akart elmerülni.
A lélekjelentlétemet nagyon gyorsan vissza kellett nyernem, hiszen cselekedni kellett. Pillanatok alatt eldöntöttem, hogy a félelmemet veszem pártfogásba, nem a békával törődöm! Különben is, a béka jól tud úszni! Így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, húzogattam le a WC-t egészen addig, amíg a béka el nem merült.
Le kellett ülnöm pár percre, annyira kifáradtam eme furcsa hadművelettől!
A történteket másnap az iskolában, ahová angolt tanulni jöttem, elmeséltem. Többen hahotáztak rajta. Egy férfi azt mesélte, hogy egy lány szépen leült a dolgát végezni és a béka ijedtében, valószínűleg nem viselte el a hirtelen jött sötétséget, a fenekébe mart. A lány felugrott, és úgy, ahogy volt sikítva rohant ki a mosdóból.
Persze mindenki fetrengett a nevetéstől.

Természetközeli élet szabályai 1: a WC-t használat előtt mindig le kell húzni!
Pár nap múlva megrökönyödve vettem észre, hogy a szobámban három megtermett béka ugrál.
Rögtön rohantam a háziúrhoz és kértem, jöjjön azonnal, békák vannak a szobában, szedje össze, zavarja ki őket! Nem volt túlságosan meglepve, nem is ugrott fel, hogy a segítségemre siessen, csak legyintett.
– Nem baj! Azok csak békák! Nem bántanak!
A házikót egyedül béreltem ki, nem volt kedvem csak úgy bárkivel is megosztani. Ezért nyomatékosan kértem, hogy jöjjön és fogja be őket.
A békabefogás eléggé viccesre sikerült, ugyanis békát megfogni nagyon nehéz dolog.
Gyorsabb, és nagyobbat tud ugrani, mint az ember.
A békák végül is a házon kívülre kerültek, én pedig kezdtem megnyugodni. A házba való visszatértemkor viszont már újabb békák voltak a szobában.
Gondolkodnom kellett a továbbiakon!
Természetközeli élet szabályai 2: nekünk kell beilleszkedni a természetbe, és nekünk kell kialakítani valamiféle békés együttélést!
Nem kellett sokáig keresnem, hogyan is jöttek be a békák. Nagyon gyorsan észrevettem, hogy az ajtók, ablakok alatt és felett két-három ujjnyi rés van, így a békák bejutását megakadályozni lehetetlen vállalkozás.
Meditálni kezdtem.
Partnernek meghívtam magát a Természetet, és egy ajánlattal álltam elő: elviselem a békákat ott-tartózkodásom alatt – természetesen az 1. szabály betartása mellett –, viszont kérem a Természetet, hogy cserébe tartsa távol tőlem a kígyókat. Ebben megegyeztünk, és a hallgatólagos ígéretet be is tartotta: egy kígyót sem láttam, ellentétben másokkal.
A békák jöttek-mentek a szobában, néha pár napra el is tűntek, majd visszajöttek. Az ágy elég magas volt, arra nem tudtak felugrani. Egyedül arra kellett figyelnem, nehogy rájuk lépjek, például éjszaka, amikor félálomban megyek a mosdóba, és elcsússzak rajtuk.
A békákkal az ottlétükön kívül két jelentős “élményem” volt.
Amikor elfogadtam a békák jelenlétét, kimondottan csak a szabad áramlásukra gondoltam. Arra nem, hogy esetleg szekrénybe, fiókba is bekuckoljanak.
Történt egyszer, hogy zuhanyzás után kinyitottam a szekrény ajtaját és egy zacskóban lévő fehérneműt akartam kivenni. A zacskót természetesen rögtön a földre dobtam, mivel még mielőtt a fehérneműimhöz nyúltam volna, egy béka ugrott ki belőle!
Az esetet gyors szívdobogás követte, majd megnyugodtam, hogy csak béka és nem más csúszómászó volt a szekrényben.
A második eset már sokkal húzósabb volt.
Történt, hogy egy többnapos kirándulásra mentem. Korán reggel indultunk egy másik kisváros pályaudvaráról. Engem a háziúr vitt át oda motorral.
Mikor hajnalban felébredtem, nem volt áram. Elemlámpa mellett öltöztem és készültem el. Mindenem el volt készítve, csak fel kellett kapnom a táskámat.
A bejárati ajtó kinyitásakor már nem világítottam, a táskámat fogva nyitottam ki az ajtót. Ekkor ért a meglepetés. Az ajtó felső részéről egy béka esett az arcomra, majd onnan lecsúszva a földön landolt.
Én annyira megijedtem, hogy sikítani sem tudtam.
Akartam! A számat ki is nyitottam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Egy pillanatra teljesen lebénultam. Szerencsére az agy gyorsan működik és analizál. Ahogy éreztem, hogy a fejemre esik valami és onnan az arcomon át csúszik lefelé, rögtön a béka jutott az eszembe. Éreztem, ahogy a ragadós lábai az arcomon kapaszkodtak, de a gravitációtól le is csusszantak onnan. A kígyóktól való félelmem segített a gyors azonosításban. Úgy remegtem, mint a kocsonya. Alig tudtam felülni a motorra és kapaszkodni. A remegés még legalább fél órán át tartott.
A békákon kívül kutyákkal is találkoztam nap mint nap.
Elutazásom előtt megkaptam a javasolt oltásokat. A veszettség elleni oltásnál az orvos kissé habozott. Rám nézett. Tetőtől talpig végigmért, majd úgy döntött, nem kell nekem az az oltás, úgysem járok majd olyan helyeken, ahol kóbor kutyafalkák vannak.
Tévedett!
A leghúzósabb a reggeli iskolába járás volt. Át a dzsungelen, egyedül.

Mindig is féltem a kutyáktól. Egyszer már megharapott egy, így nem bíztam bennük!
Az úton nem egyszer szemeztem velük. Egy lépés előre, majd egy hátrafordulás, aztán még egy lépés. Volt, hogy jött arra valaki és elzavarta őket, volt, hogy felajánlotta, hogy bevisz a robogójával az iskolába. Hamar híre ment a környéken, hogy ott lakom.
Történt egyszer, hogy valamit vásároltam, és a boltos egy használt nejlonzacskóba pakolta. Ez a zacskó korábban valami olyat tartalmazhatott, aminek a szaga nagyon vonzotta a kutyákat.

Szép napos idő volt, kora délután, így minden további nélkül bevállaltam a gyalogos hazamenetelt.

Egy idő után észrevettem, hogy egyre több kutya gyűlik össze körülöttem. Én úgy tettem, mintha nem is félnék, de a szemeim jobbra-balra jártak, és a kutyákat figyelték.
A kutyák egyre többen lettek és egyre hangosabban morogtak, ugattak. Még messze voltam a házaktól. A kutyák kísértek, morogtak, egyszer-egyszer ugattak, én meg egyenes derékkal, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, haladtam előre.
Arra gondoltam, milyen esélyem lehet 10-15 felbolydult kóbor kutya ellen, és hogy melyik testrészembe vájják bele legelőször a fogaikat.
A házakhoz közeledve egyre nagyobb és egyre hangosabb lett a falka. Egyik-másik már a közelembe is merészkedett és a táska után kapott. Az adrenalintermelésem a magasba szökött, de csak lépkedtem.

A helyi lakosok mentettek meg.
Hallották a hangos ugatást és többen kijöttek megnézni, mi történt. Amikor látták, hogy én vagyok, másoknak is szóltak – legalábbis akkor azt gondoltam –, mert egyre több ember jött ki a környező házakból és kövekkel dobálták a kutyákat.
A kutyák ettől még mérgesebbek lettek, és egyre többen ugrottak felém.
Az út mellett álló asszonyok kiabáltak, és hosszú botokkal zavarták őket.
Én meg fogtam magam és jó messzire hajítottam a nejlonzacskót.
Ráugrottak!
Én meg megszabadultam.
Ezek után nappal is inkább tuk-tukkal mentem haza, mint gyalog. Sőt, gyakran reggelre is odarendeltem egy tuk-tukot, és azzal mentem be a központba.

Elutazásom előtt egy lezáró meditációban köszöntem meg a Természetnek azt, hogy semmi bajom nem esett. A békákkal megbékültem. A fali gekkók az elején sem okoztak gondot. Aránylag kevés volt a szúnyog, az is naplemente után. A kutyák sem bántottak …. és talán a legfontosabb: kígyóval sem találkoztam!
Megköszöntem mindezt úgy, ahogyan illik.

A Természettel kötött megállapodás ellenére a békák azért mély nyomot hagytak bennem. Soha nem szerettem őket, és ezután sem lettek a kedvenceim. Nem mérgezőek, nem veszélyesek, de számomra kimondottan visszataszítóak.
Hazatérésem után még hónapokig összerezzentem, ha valami megmozdult körülöttem. Mindegy volt, hogy otthon, az utcán, bent vagy kint történt. Lehetett valami egészen apró mozdulat, de akár csak egy árnyék is. Az első gondolatom mindig ugyanaz volt:
– Ott egy béka!
































Hozzászólás