1982 – 2. rész
Két doktornő egy orvosi rendelőben
A Djurdjura hegység közelében, egy zöldellő völgyben éltünk. Körös-körül természet vett körül bennünket. Nem voltak gyárak, sem szennyezett levegő. A tiszta hegyi levegőből jólesett nagyokat lélegezni. A hegyoldalakat sok helyen fenyőfák borították, amelyeknek bódítóan finom illata télen-nyáron belengte a völgyet, eső után pedig még intenzívebbé vált.
Egy nyugalmas kisváros volt a miénk.
A munkába állásom után azonban egyik percről a másikra felpezsdült az élet, legalábbis a lakótelepünk környékén. Mintha egy láthatatlan lény életet lehelt volna bele.
Az orvosi rendelő környékén egyre több autó parkolt, férfiak beszélgettek és cigarettáztak a ház tövében, sőt a várakozó szamarak száma is megnőtt. Hátukat helyben szőtt, színes takarók borították. Békésen álldogáltak, és a nyakukba akasztott vászonzsákból komótosan rágcsálták az eleségüket.
Nem ehhez voltunk szokva.
Feltűnt a hirtelen növekvő forgalom és az idegenek jelenléte. Néha már parkolni sem lehetett. Mindenkit kíváncsivá tett az új helyzet. Az ott lakók néha szóvá tették, hogy vége a nyugalmas életnek, most már mindenki itt horgonyozik le.
– Ezek a férfiak lerakhatnák a betegeket és utána visszajöhetnének értük. Nem álldogálna itt ennyi ember, és nem zavarnák a nyugalmunkat! – mondták a szomszédok.
Csakhogy akkor még nem volt telefon, nem lehetett üzenni, hogy készen vagyok, jöhetsz értem! Így aztán szépen türelmesen várakoztak, megbeszélték az éves termést, a napi híreket és cseverésztek bármiről, ami csak eszükbe jutott. Közben néha-néha feljöttek az emeletre, bekukkantottak az ajtón, majd amikor látták, hogy a feleségük vagy éppen a szomszédjuk még a váróteremben üldögél, szépen kimentek és folytatták az eszmecserét. Az ilyenfajta orvoshoz járás nekik is tetszett. Tudomást szerezhettek minden újabb történésről, és hírét vihették kis közösségükbe. Néha még üzletet is kötöttek. Hamar kiderült, kinek mije volt, és mire lett volna szüksége. Csak egy nyugodt és hosszas társalgás kellett, és máris megoldódtak az ilyesfajta ügyek is.
Az átutazók és a város másik részén élő emberek szintén felfigyeltek a gyülekezetre. Nem szoktak hozzá, hogy azon a helyen ennyi embert, ekkora felfordulást lássanak. Egymás között össze is súgtak, és minden teketória nélkül feltették a kérdést:
– Vajon mit mérnek ott?
– Hát semmit! Ez egy új orvosi rendelő, nem egy új üzlet vagy lerakat.
– Két nő dolgozik benne, az egyikük európai! – mondták némi büszkeséggel, mert európai nő nem igen volt a környéken.
A hír futótűzként terjedt.
A betegek a kisvárosból, valamint a környező falvakból, hegyekből-völgyekből érkeztek. Ki-ki a saját lehetőségei szerint. Volt, aki taxival vagy autóval, volt, aki egy szamár kíséretében, hosszas gyaloglás után jutott el a rendelőbe. A szamarak nagy szolgálatot tettek a Djurdjura változatos, dimbes-dombos tájain. Nemegyszer még súlyosabb betegeket is szállítottak, különösen akkor, ha olyan helyen lakott az illető, amelyet autóval nem lehetett megközelíteni.
A mindennapi életben, vásárlásban, vízhordásban és a nehéz terhek cipelésében is segítettek, és mentek, amerre a gazdájuk irányította őket. Békés, nyugodt szamarak voltak, meg lehetett bennük bízni, már jól ismerték a sziklák között kanyargó, meredek, kitaposott ösvényeket.
Az útvonalaik közé immár az orvosi rendelő is bekerült.
Volt, aki már tudta, hogy egy doktornő nyitott rendelőt, a külföldi nő feltűnése azonban nagy kíváncsiságot keltett.
– Ezt aztán nem hagyhatjuk ki! Ezt meg kell néznünk! – mondták sokan, és alkalomadtán fel is kerekedtek, gyakran családostól vagy szomszédostól, amolyan kiruccanásképpen. Az asszonyok, lányok szépen kiöltöztek. Akinek volt gyereke, hát azt is hozta magával. Sok idő lesz, mire végeznek! Nem akarták, hogy bármi is siettesse őket.
Az ottani közösségben egy doktornő megnyugtatóan hatott az asszonyokra és a férjeikre is. Az asszonyok és lányok nyugodtan, őszintén beszélhettek problémáikról. Egy férfi orvos előtt esetleg restellték volna magukat, és az intimebb témákat mellőzték volna. Nők között viszont nem volt olyan téma, amiről ne lehetett volna beszélni. Mindenki jól járt. A betegek tabuk nélkül beszélhettek, a doktornő pedig egyre több páciensre tett szert.
A magam részéről nagyon komolyan vettem a rám váró feladatokat.
Először is felmértem a helyzetet.
Már az első beszélgetés során világossá vált számomra, hogy a rendelő feladatai nem korlátozódnak egy átlagos körzeti orvosi rendelő teendőire. Bár nemrég nyílt meg, a doktornő elképzelései már nagyon pontosan kirajzolódtak. A feladatok között a megfázásos, hasmenéses betegségek gyógyításán túl helyet kap majd a gyermekgyógyászat, a nőgyógyászat és a kisebb sebészeti beavatkozások elvégzése is! Az injekciók beadásáról már nem is beszélve!
– Ó! – Kissé megszédültem. Ilyen sokrétű ellátásra nem számítottam!
A korábbi forgalom alapján nem gondoltam különösebben sok betegre. Négy-öt beteg délelőtt és ugyanannyi délután – számolgattam magamban. Hiszen a doktornő férje az első beszélgetésünkkor külön kiemelte, hogy „éppenséggel haza is mehetek majd, ha nem lesz beteg”.
A gyógyászati ágak felsorolása után már nem voltam biztos abban, hogy munkaidőben sok szabad időm lesz. Na, de ugyebár nem is azért járunk el dolgozni, hogy munkaidőben süttessük a hasunkat!
A feladatkör elméleti ismertetése után a gyakorlati teendők is szóba kerültek.
1982-t írtunk.
A kis hegyvidéki városban akkoriban szokásos, hagyományos gyógyászati eszközöket használtunk. Szinte minden újrahasználható volt. Csak egyszer kellett megvenni őket, és hónapokon át vagy akár évekig is lehetett használni őket.
Az eldobható fecskendő akkoriban még alig volt elterjedt.
A gyermekeknek szánt védőoltások és a sürgősségi injekciók kivételével, melyek már akkor is külön adagolt, egyszer használatos fecskendőkben voltak, nekem kell majd bekevernem az injekciós oldatot.
Emellett minden egyes eszközt – injekciós tűt, fecskendőt, torokspatulát, a nőgyógyászati vizsgálatoknál használt spekulumot és kesztyűket – tisztítani, majd fertőtleníteni kell. A fertőtlenítésre eszközönként külön előírások vonatkoztak, amelyeket illett nagyon gyorsan elsajátítanom. Az erre vonatkozó szabályokat nagy komolysággal alkalmaztam. Minden fertőzésveszélyt meg kellett előzni. Ez utóbbit becsületbeli ügyként kezeltem.
Amíg én itt leszek, addig hanyagságból vagy nemtörődömségből eredő fertőzés biztosan nem lesz!
A legtöbb időt a nőgyógyászati vizsgálatokhoz használt kesztyűk fertőtlenítése vette igénybe.
Hát, mit ne mondjak, nőgyógyászati vizsgálatból volt jó pár naponta. A hasfájásos megbetegedések voltak a leggyakoribbak, nőknél, férfiaknál és gyermekeknél egyaránt. A második helyen a nőgyógyászati vizsgálatok álltak.
Minden vizsgálat egy kesztyű … vagy kettő! Mert ha éppenséggel én is beszálltam a vizsgálatba, akkor két kesztyű használódott el!
A kesztyűket használat után, vagy éppen akkor, amikor egy kis időm volt, alaposan ki kellett mosni, fertőtlenítőoldatba áztatni, majd megszárítani.
Mikor kívül is, belül is megszáradt a kesztyű, a hintőporozás következett, ami külön türelmet igényelt. A kesztyűk rendkívül vékony gumiból készültek és nedves állapotban könnyen összetapadtak. Az összeragadt kesztyűket nem lehetett szétválasztani, kiszakadtak és mehettek a kukába. Ezért száradás után hintőport szórtam beléjük, majd belefújtam mindegyikbe, hogy a por egyenletesen eloszoljon, és a gumifelületek ne ragadjanak össze. Ezután kifordítottam őket, újra belefújtam, majd belül itt is behintőporoztam. A művelet végén a gondosan előkészített kesztyűket légmentesen záródó dobozba helyeztem, ahol a következő használatig várakoztak.
Egy-egy fújás közben néha egy jó magyar mondás jutott eszembe, amin el is mosolyogtam és arra gondoltam: na, én is jól megtanultam kesztyűbe dudálni, méghozzá a szó szoros értelmében!
A betegkartonok vezetése akkortájt még nem dívott azon a területen, így megkértem a doktornőt, vegyen egy nagy doboz kartonlapot, mert minden páciensről külön nyilvántartást fogunk vezetni.
Természetesen ezek elkészítését, rendszerezését magamra vállaltam.
Mindezek megbeszélésével, az eszközök bemutatásával és használatuk elmagyarázásával, valamint az első gyakorlati feladat elvégzésével (kesztyűk tisztítása) hivatalosan is megkezdtem asszisztensi pályafutásomat!
Vagyis csak én hittem, hogy asszisztensi állásról van szó!
A doktornő ugyanis a tudtomon kívül azt terjesztette rólam, hogy rezidens vagyok, és a szakmai gyakorlatomat végzem mellette.
Kezdetben minderről semmit sem tudtam. Hogy is tudhattam volna? Valójában nagyon keveset értettem az előttem folyó beszélgetésekből. Én a doktornővel franciául értekeztem, ő pedig a betegekkel leginkább kabilul vagy arabul beszélt. Ezeken a nyelveken akkoriban már elboldogultam a hétköznapi helyzetekben, de a nyelvtudásom nem volt elegendő egy komolyabb beszélgetés árnyalatainak vagy egy betegség szakszerű leírásának megértéséhez.
A hirtelen jött rezidensi státuszomból később félreértések is keletkeztek.
Na de így már nemcsak egy, hanem két doktornő várta a betegek érkezését és gyógyítását a szép, napfényes lakásból kialakított orvosi rendelőben.
UI: a képek az akkori lakásunk közelében, 2026-ban készültek.
